Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-03-30 / 13. szám

keresztyénség egyházi fegyelmezése szellemével meg nem egyezik, s az állam különben sem ad karhatalmat azok behajtására II. Fejezet. 321 — 363- §-ok változatlanul maradhatnak. III. Fejezet. A 364. §-ba felveendő a fegyelmi eljárásnak, a tanítói és a lelkészi kongrua-törvények értelmében, a vallás- és közoktatásügyi miniszter hivatalos panaszára és felszólítására való megindítása is. A 382. §-ba beveendő, hogy a meghozott ítélet, ha az kongruás lelkészre vagy tanítóra vonatkozik, a vallás- és közoktatásügyi miniszterrel is közlendő. A 400. §-ba ugyanez beviendő. A 404. §-ban az elévülés határideje, legalább a lelkészválasztási visszaélésekre nézve, 10 évben állapítandó meg. III. Köznevelés és közoktatási szervezet. Törvényünk e részét illetőleg általában óhajtandó, hogy abban, az általános nevelési és oktatási czélok mellett egész határozottan kijelöltessenek azok a valláserkölcsi és egyházias czélok is, a melyeket egyházunk, mint iskolafentartó, óriási áldozatok mellett fentartott iskoláival elérni óhajt Iskoláink mindenestől az egyház testéhez tartozván, a legkörültekintőbb gondoskodással kell tehát arra működnünk, hogy ez a szoros kapcsolat iskoláink egyetlen fokozatán se szakadjon meg; hanem hogy iskoláink, mind tanterveik, mind használt tankönyveik, mind nevelésük és oktatásuk módszere és szellemük által valóban egyházunk veteményes kertjei legyenek és annak erősítésére szogáljanak. Egyes részleteket illetőleg véleményünk a következő: A 412. §-ban kimondandó, hogy tanító-képesítő vizsgálatot csak magyarul szóban és írásban teljesen tudó magyar állampolgár tehet, A 423. §-ban kimondandó, hogy az egyházkerület által kinevezett bizottság költségei az illető egyházkerületi közpénztára által fedezendők. A 425 §. innen kiveendő ós a 102. §-al egybeolvasztandó. A 433. §. az országos tanítói nyugdíjtörvénynek megfelelőleg átdolgozandó. A 443. §-ban a lelkész-elnök érdekeltsége esetén való eljárásra nézve a szükséges intézkedések beiktatandók. A 466. és 468. §-okban kimondandók mindazok, a miket a 108. §. kiegészítéseképen ajánlottunk. A 571. §., mint túlhaladott, a tényleges viszonyoknak megfelelőleg átdolgozandó. A 490. §-t illetőleg, vagy az kieszközlendő, hogy az akadémiai tanárok is felvétessenek az országos tanári nyugdíjintézetbe, vagy intézkedés teendő egy egyetemes akadémiai tanári nyugdíjintézet felállítása, vagy legalább is az iránt, hogy a kerületi ilyen nyugdíjintézetek az illető kerületek és az egyetemes egyház részéről megfelelő támogatásban részesíttessenek. Szabad választás. Az előkészítő bizottság jegyzőkönyvének A) 6-ik pontja, mely a szabad választást helyezi kilátásba, szomorúsággal tölti el lelkemet. A feltétlen szabadság soha semmi körülmények között sem termett még jó gyümölcsöt. Még Rómában is beszüntették a plebiscitumot, és a czenzust, mert a mai kor előtt is példánykép álló nagy jellemek belátták, hogy a feltétlen választás olyan anarchiára vezet, mely a borízű hangú korteseket, s ezek éljenzésére zsiros sapkáikat ég felé dobáló aljas népet viszi be a kapitoliumba. A feltétlen szabadság szabadossággá fajulás; és kárt okoz mindenütt, de legtöbbet a mi egyszerű becsületes református egyházunkban. Ismerek egyházakat, melyek az öreg lelkipásztor haláláig — mint a méh — békés egyetértéssel munkálkodtak az ő kicsiny kaptáraikban; minden vasárnap telve voltak a templomok kegyes lelkekkel. Meghalt az öreg lelkész . . . elkezdődött a korteskedés minden oldalról; lelkészek, káplánok közvetlenül és közvetve huzták-vonták a jámbor egyházi tagokat kocsmákba, privát helyekre; nem volt az a gyalázat, melylyel be ne sározták volna a konkurrensek egymást és úgy a lelkészi tisztességet; s az addig békében élő gyülekezet egyszer csak azon vette magát észre, hogy szétszakadozott, pártokra oszlott; gyűlölködő ellenségekké lettek . . . s mikor aztán az erkölcsi romlás nagy árán megválasztott egyén beült a kathedrába, a megzavart és megromlott nyájat sohasem bírta többé együvé terelni, — a templom csak felerészben telt meg; az egyház iránti szeretet, s a lelkipásztor iránt oly szükséges tisztesség csak meglazult, — Ez előtt 30 esztendővel is jajt kiáltottam a feltétlen szabadság ellen, s azóta számtalanszor igazolva láttam azt a jajkiáltást. De hát tulajdonképen kinek is kell az ? Az egyházaknak nem kell; mert mely szépen megnyugodtak a kvalifikáczionális rendszeren; csak ott támad zűrzavar, a hol pénzes vagy erőszakos kortes aspirált; a lelkészek többségének nem kell, mivel ezek béketűréssel várják azt a néhány évet, mely őket I. és II. osztályú akiokba teszi jogosultakká; sőt a káplánok nagy részéről is felteszem azt a méltányosságot, és igazságtalanság iránti érzéket, hogy nem kívánják mindjárt az első stáczióra az. elsőbb rangú ekklézsiákat s tudnak ők is szívesen várni annak a néhány évnek a lefolyására, mely nekik is megadja a nagyobb helyekre szóló minősítést. Kiknek kell tehát? Egy pár mellőzött zseninek, de a kikben bizonyára lappang valamely ellensúlyozó nagy gyarlóság; néhány öblös szájú legénynek, kiknek összes papi kvalifikácziójuk nagy hangjukban áll; és azoknak a nagy ragaszkodóknak vagy japán művészeknek, kik a méltányosság, igazság megvetésével, egyszerre a lyra legmagasabb fokára akarnak ugrani. De még ha sokaknak kellene is, akkor sem kellene behozni; mert egyháziatlanság, papi tiszteség beszennyezése, demoralizáczió jár nyomában.