Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-03-09 / 10. szám

ségtelen, hogy egy nagy darab nehéz és fárasztó munka áll előttünk. Az élet elmúlik így is, úgy is, s a jobbakkal talán nem lesz lehetetlen megértetni, hogy többet ér, ha a rendelkezésünkre álló időnek egy részét nemes czélok szolgálatában használtuk fel, mintha divatos frivolitásnak hódolva, leéljük napjainkat igaz czél és becsülésre méltó ideálok nélkül. Azoknak az állításoknak egy részét, a melyek e Lap szerkesztőjének válaszában Francziaországra vonatkozólag előadatnak, az újabban kezem közé ketült adatok nyomán sok tekintetben én is megerősíthetem. A franczia protestantizmusban, híveinek csekély száma ós sok tekintetben konstatálható hanyatlása mellett is több az erő, mint mi bennünk. 1835-ben Párisban csak tíz protestáns templom volt, ma pedig 105 helyen tartanak istentiszteleteket. Van menedékházuk az epileptikusok és gyógyíthatatlan betegek, a süket-némák, az elaggottak, a züllésnek kitett gyermekek ós árvák számára, a melyekre évente két millió koronánál többet áldoznak. Két bibliai társaság, két vallásos könyveket kiadó társaság, számos mértékletességi, ifjúsági ós nőegyesület áll fenhatóságuk alatt, ezer meg ezer taggal. Nagyon érdekes, hogy a sajtóra mily nagy súlyt helyeznek. Támogatnak egy politikai napilapot, négy vallásos hetilapot, három revue-t és ezenkívül 162 kisebb időszaki vallásos folyóiratot. A külső misszióra is évenként 7—800,000 frankot adnak ki, s a theológusok száma kétszer annyi, mint harmincz év előtt volt. A franczia protestánsok vallásos és jótékony szervezeteik támogatására évenként körülbelül 5 millió koronát áldoznak, a mi fejenként 10—12 koronát jelent. Mikor leszünk mi itt? Bernát István. ISKOLAÜGY. Nevelési feladat a hálátlanság ellen. (Folytatás.) „A hálátlanság szülője a szemtelenségnek s legnagyobb vezér minden aljasságra". Xenophon CCyropaedia, I. 2, 7.) Ezekben meg lévén világítva a hálának és a hálaadónak erkölcsi oldala, lássuk most a kép sötét hátterét az ellenkező irányban. Az igazságot legjobban visszatükröző közmondásainkból idevonatkozólag ismeretesek ezek: „Jótett helyébe jót ne várj". Vagy: „A háládatlan roszszabb a kutyánál". „Disznó is megeszi a makkot, de fel nem néz a fára". — A népítéletnél nem enyhébbek a bölcselők, egyházi férfiak és a Szentírás szavai sem. Pl. Purgstaller Erkölcstanában azt mondja : „A hálatlanság csalhatatlan jele a fonák gondolkodásnak és gonosz akaratnak". Zsehokke pedig: „Az emberi gonoszság legfőbb fokán áll a hálátlan, ki nemcsak üldözőjét üldözi, nemcsak a roszat fizeti vissza roszszal, hanem a szeretetet gyűlölettel s a jót roszszal viszonozza". Antonius szerint: „Nincs gonoszabb a föld hátán a hálátlan embernél". Polybius ítélete pedig így hangzik: „A kire rámondottad, hogy hálátlan, arra minden rosszat elmondottál". Szent Bernát szerint: „Nem méltó a jótéteményre, ki a jótevő iránt hálátlannak mutatkozik". Példabeszédek XVII, 13. ezt móndja: „A ki fizet gonoszt a jóért, nem távozik el a büntetés annak házától". Végül prédikátoraink közül említsük meg Fábián Dánielt, a ki (Egyházi beszédek XXXVIII.) „az emberi bűnök hosszú sorozatában mind nagyságra, mint irtózatos voltára nézve legelői teszi a hálátlanság bűnét, mely egyének — vagy nemzeteknek jótevőik iránti oly magaviselete, miszerint a helyett, hogy irányukban elismeréssel, kegyelettel és szives szolgálattal lennének: feledés, visszaélés s talán bántalmazás fegyvereivel élnek". Mindezek kemény, de igaz beszédek! Hogy pedig ezen ítéletnek súlyát kellően mérlegelni tudhassuk, térjünk rá a hálátlanság jellemzésére egyes gyakorlati, illetőleg történeti és allegorikus példák bemutatása által. Ekként lesz feladatunk nevelő-oktató hatással, azaz olyan, hogy a rosztól (a hálátlanságtól) elriaszszon, ellenben a jóra (hálaadásra) buzdítson. Ki-ki el fogja találni, hogy az alábbi — lehetőség szerint csoportosított — példák közül melyik minő téren, minő viszonyt és minő érdekét illet. Megjegyezzük azonban, hogy a háládatlan ember roszlelkűségéből folyó gonoszságot nem lehet olyformán széttagolni, hogy pl. azt mondhassuk: háladatlan volt ugyan hazája ellen, de jótevője szülőinek vagy barátainak stb. Sőt előre kimondjuk s az alábbiak rendjén bebizonyítjuk, hogy a ki valamely téren, valamely viszonyban, valamely érdek körül háládatlan : alkalom adtával hálátlanságot tanúsít más téren, más viszonyban, más érdek körül is. Úgyhogy, a ki pl. háládatlan Istennel szemben: háládatlan lesz hazája, szülője, felebarátja stb. ellen is, mind anyagi, mind erkölcsi tekintetben. Ezért mondja Demosthenes : „Hűtlennek, s nemcsak az emberek, hanem az istenek ellenének is tartom azt, a ki szülőit elhanyagolja". Kezdjük a nemzetek életén s álljunk meg a vallás ajtajánál, a Bibliánál, melyben az egész ó-szövetségi történet a zsidó nemzet hálátlanságát tünteti fel, szemben Istennel, ki a bűnök tengerébe merült népet Jézusnak világra küldésével akarta megmenteni s az üdv útjára vezetni. De a zsidó nép a Megváltónak keresztre feszítésével hálálta meg a Gondviselés intézkedését, minek következménye lőn a zsidóságnak, mint önálló nemzetnek elpusztulása. Mert örök törvény, hogy a ki miben vétkezik, éppen abban lásson magára nézve veszedelmet és büntetést. A világtörténetben pedig a görög nemzetre utalunk, a melynél egy nép sem mutat fel elrettentőbb példákat a haza nagy fiaival szemben tanúsított hálátlanságot illetőleg. Ez a máskülönben dicső nemzet pl. Műtiadest, a marathoni j hőst, Görögország megszabadítóját azzal jutalmazta, hogy holmi ürügy alatt hazaárulási bűnbe keverte s akkora pénzbírságra ítélte, hogy ő azt szegénysége miatt le nem fizethette. Ennek következtében börtönbe vetették, épen akkor, midőn hazája védelmében kapott sebeiben betegen feküdt. Ott halt meg a börtönben! Sőt ennél tovább ment a hálás görög nemzet. Nevezetesen Cimont is, Miltiades fiát, az atyjára rótt birság miatt épen azon börtönbe hurczolta, mígnem ez kénytelen volt Elpinice szeretett feleségét egy Cal-