Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-03-02 / 9. szám

fizetni: akkor utánozzuk a termékeny szántóföldet, mely többet ad vissza, mint a mennyit kapott. A viszonzás elmulasztása derék embernek meg nem engedhető". Az ily erénynek keresztyén szempontból három jellemvonása van: 1. A hálás ember nem szégyel viszaemlékezni, hogy ő a szükség közepette oly bizonytalan helyzetben, vagy a függés oly állapotában volt, a melyből csak másnak vagy másoknak segítségével juthatott ki. Ez a gondolat őt alázatossá teszi, kevélységét és büszke önérzetét megtöri. 2. Fontolóra veszi nagylelkűségét és szeretetét annak, a ki őt — noha vele esetleg semmi szorosabb összeköttetésben nem állott s viszontszolgálatra sem számított — szorult helyzetéből kisegítette, a nyomasztó gondoktól felszabadította. Ezért a hálás ember jótevője iránt oly tisztelettel és kegyelettel van, mint gyermek szülője iránt. 3. Ezen tisztelet és kegyeletes érzés arra serkenti az elfogadót, hogy a részére juttatott támogatást, segítséget méltóképen használja fel; következőleg azzal mindig valamely magasabb, erkölcsi czélt mozdítson elő, s illetőleg szóval-tettel azon legyen, hogy mind jótevőjének, mind másoknak tehetsége szerint viszontszolgálatokkal, visszafizetésekkel, mind megannyi ellen-jótéteményekkel legyen elkötelezve. Ezen hármas mozzanat együttvéve már magában vallásos cselekedet. Egyházi szempontból pedig akkor válik ha minden földi (akár erkölcsi, akár anyagi) jótéteményt összekötünk a mindenség adójával; Istennel. Neki, mint életünk és boldogságunk kútfejének, hálaadásunkat fejezzük ki, részint kegyes, istenfélő érzelmekben, részint embertársainkkal szemben gyakorolt jócselekedetekben, mint egyúttal Isten iránti tartozásunkban. Innen van, hogy a Szentkönyvek a háláról,* mint legelső rendű kötelességről emlékeznek meg. így pl. a Talmud (279—280.) : „A hála semmibe sem kerül és kedves Isten és embereknél. A ki e föld javait élvezi, legyen hálás értök az Úrnak; mert a ki ezt elhanyagolja, olyan a birtoka, mint a lopott jószág". „Háladatos légy Isten iránt" — rendeli az Alkorán (XXVI. 1.). Bibliánkban pedig az O-szövetség többek közt azt mondja: „Ha azért eszel majd és megelégszel, akkor dicsérjed a te Uradat Istenedet azért a jó földért, melyet néked adott". (V. Móz. 8, 10.) Az Evangéliumnak is számos példája tanúsítja, hogy maguk az apostolok mily különféle esetekben rótták le Isten és embertársaik iránti hálájukat. Eszményi példa Pál apostol, a ki hálaadás tekintetében nem akar az ő Krisztusa mögött maradni. Benke István, (Folyt, köv.) ev. ref. főgimnáziumi tanár. TÁRCZA. A jelenkori társadalom és a jelenkori szocziális kérdés. I A kasztrendszer mint társadalom-alkotó elv. Az ó- és középkor kasztrendszere. A mostani társadalom kasztjai. 1. gazdagok, 2. szegények. Egymáshoz való viszonyuk. II. A szoeziálizmus mint munkáskérdés. 1. A társadalom fejlődése. 2. A szoeziálizmus történstének újkora. A társadalomnak is megvan a maga filozófiája, s ez tanúskodik arról, hogy micsoda elvek alkotják s módosítják az emberek ezen testületét. S ha ennek a társadalmi filozófiának a történelem folyamán való megnyilatkozásait nézzük, azt kell mondanunk, hogy a társadalom lényeges alkotó része, mozgató elve mindig az osztályrendszer volt. A társadalom mindig kaszt-társadalom. Ezt tanúsítja a történelem. Lehet ugyan, hogy ezt a formát egy-egy kor eltörli, de bizonyos, hogy ugyanakkor öntudatlanul egy másik kasztrendszert állít helyébe. Mert a társadalmat alkotó elemeknél a magasabb fok mellett mindig ott van az alacsonyabb fok, mint a hogyan a hegy mellett is mindig kell, hogy völgy legyen. A klasszikus népek korában nagy és éles ellentétű osztályok állnak előttünk: az előkelő patricziusok, a szegény középosztály, s a rabszolgák. A közép- és újkorban pedig úr és paraszt, nemes és polgár állnak egymással szemben; ezek a társadalmat alkotó főosztályok. A jelenkor társadalma szintén kaszt-társadalom; s a társadalom felfogásának laginkább megfelel, ha abban a műveltek és műveletlenek kasztját különböztetjük meg. (V. ö. Paulsen: „System der Éthik." II. 369. 1.) Sajnálatosan kicsinyes ez a felfogás! A kik a fejükkel dolgoznak, s a kiknek pénzük van — habár semmit sem tudnak, — azok a műveltek ; a kik a kezükkel keresik kenyerüket, iparosok, munkások, napszámosok, — azok a műveletlenek. Ez a társadalom felfogásának képe. Ez az a két nagy kaszt, mit a XIX. század alkotott. A társadalom osztályozása tehát nem a munkálkodáson, nem is az egyén erkölcsi értékén, hanem a munka fogalmának helytelen meghatározásán nyugszik. És ez a két nagy osztály, mely a mostani társadalomban előttünk áll, nem egészíti ki egymást, hanem inkább ellentétes állást foglal el egymással szemben. Áll ez az egész oztályra, de különösen áll annak egy részére, a kapitalistákra és munkásokra. És épen ez a társadalomnak legfőbb gyöngesége. Kasztrendszer — mint már említettük — volt mindig; volt az ókorban, középkorban, újkorban. S mi mégis azt mondjuk: a jelenkor ellentétes kasztrendszere veszélyesebb, mint az elmúlt korszakoké. Az ókorban ez az alárendeltség, a közfelfogás szerint a sors műve volt, megváltoztathatatlan isteni akarat. Az egyenlőség elvét a keresztyénség előtt nem hirdette senkisem. A középkorban megint más volt, a mi a kasztrendszert ellensúlyozta. Ha nemzetgazdászati nyelven fejezzük ki magunkat, úgy azt mondhatjuk, hogy ez az ellensúlyozó erő a munkaerő és az anyag egy kézben való egyesítése volt. Ez pedig azt jelenti, hogy az iparos nemcsak anyagot, eszközt, s minden szükséges hozzávalót adott a produkczió elkészítéséhez, hanem egyszersmind ő maga is dolgozott. A mester a legényeivel egy fedél alatt élt, egy asztalnál evett, azok vele együtt dolgoztak, együtt örültek, együtt szenvedtek. Nem volt az iparos alatt egy nagy vagyontalan munkásosztály, mert a legénység csak átmeneti állapot volt az önállósághoz. De ezután jöttek a fölfedezések: Amerika, Ázsia, Áfrika egy egy része szintén hozzácsatoltatott a nagy kereskedelmi piaczhoz. Majd nemsokára a kézi ipart kiszorította a gyári ipar, a gépek elvették a kézműves kenyerét. S ez volt az utolsó tényező, mely a társadalom újjáalkotását létrehozta. Új társadalom keletkezett, és pedig olyan, mely a középkoritól nagyon különbözik. Most az anyagot, helyiséget, eszközöket a munkaadó, a gyáros adja, a munkás pedig csak a két karját. Vagyis a munkaerőt és az anyagot a jelenkor elválasztotta egymástól, és létrehozta a teljesen elszigetelt kasztrendszert. Ezzel elveszítette a társadalom a legfőbb erőt, mely a két osztályt egymással összekötötte. Együttdolgozásról manapság szó sincsen, érdeklődésről a munkás sorsa iránt ritkán. A két osztály mindig jobban és jobban eltávolodott egymástól, s most már éles ellentétbe került. Ez volt a