Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-02-23 / 8. szám

6 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 11. szám. az a deíiniczió, mely ezt a mozgalmat a jog és kötelesség alapjára helyezi. De ne felejtsük el, hogy midőn a meghatározást levezettük, elfordultunk a jelen élet mozgalmaitól, s a történelem tanuságtételéből merítettünk. Ereztük, hogy a jelen társadalmi mozgalmak nem érdemlik meg a szocziálizmus tisztes nevét. A szocziáldemo-Jcrácziára gondolunk; arról mondjuk, hogy az nem igazi szocziálizmus. Ne zavarjuk össze ezt a kettőt, mert nemcsak különbözők, hanem egyenesen ellentétesek! Hogy szólhattunk volna oly tisztelettel róla, hisz mi is irmerjük Bebel, Liebknecht, Kempe, Douai iratait; ismerem támadásaikat, gúnyjukat, mit a vallás ellen szórnak. A szocziáldemokráczia nem az a szocziálizmus, melyről mi szóltunk. Elfajult szocziálizmus az; oly politikai mozgalom, mely elvesztette lábai alól az erkölcstan biztos talaját. Nincsen Istene és nincsen hazája; nincsen igazi jelszava, nincsen szent eszméje, csak aljas, bűnös önérdek az egész. És az alappal együtt elvesztette az eszközöket is, melyeket az erkölcstan nyújt, s melyek segítségével czélját megvalósíthatná. Csak rombol és nem épít. Avagy lehet-e máskép? Nem erre a szocziálizmusra gondoltunk tehát, midőn azt jognak, kötelességnek, világmozgató eszmének, az emberiség lelkiismeretének neveztük; hanem csakis arra a szocziálizmusra, mely az erkölcstan alapján áll, mely abból merít erőt, eszközt, s mely a társadalmat a czélnak megfelelően akarja reformálni. Erre az ideális szocziálizmusra gondoltunk, s ezt neveztük erkölcsi szocziálizmusnak. És nevezhettük annak! Igaz ugyan, hogy mindenütt aljassá lett; de az elfajulás, legyen az még oly következetes is, semmit sem von le az eszme magasztosságából. Igaz ugyan, hogy mikor hangoztatták vér folyt, de nem vérben született; mikor küzdöttek bemocskolták, de a maga eredetében nincsen szenny rajta; tiszta az, mint az Istentől származó gondolat. Ki mondaná egy vallásosait érző és gondolkodó emberről, hogy szocziáldemokrata? És ki mondaná egy vallásosan érző és gondolkodó emberről, hogy az nem szocziálista? Egy kis történeti adoma jut eszünkbe. Mikor a forradalom kitörésekor a híres szoczialista, Proudhon, Parisba ment, bevádolták s a bíróság elé állították. A vallatás folyamán megkérdezte tőle a biró: „tulajdonképen mit is akarnak a szocziálisták ?" És Proudhon igy felelt: „embertársaik sorsán javítani!" A biró elgondolkodott, majd igy szólt: „Istenem, ha mást nem akarnak, hisz azt mi is akarjuk!" . . . Proudhonnak igaza van! A szocziálizmus a maga általános értelmében az, a minek ő mondotta: embertársainkon segíteni, jogukat visszaadni, méltóságukat megvédelmezni. És igaza van a bírónak: erre kell mindnyájunknak törekedni! Ez értelemben mi mindnyájan szocziálisták vagyunk, s kell, hogy ez értelemben minden keresztyén szoczialista legyen! De vájjon ferde irányzatot vett-e a társadalom ? Szükség van-e a szoczializmusra ? És ha a társadalom fejlődése helytelen irányban indult, miben áll tévedése? Ha a szocziálizmus megnyilatkozott, minő alakot nyert a társadalom befolyása alatt? Ezekre a kérdésekre adunk feleletet a jelenkori társadalom és a jelenkori szocziális kérdés bemutatásával. Kapi Béla, (Folyt, köv.) evang. segédlelkész. BELFÖLD. Egyházközségi gyűlés és a presbiterválasztás. (A zsinat-előkészítő bizottság figyelmébe.) Végre valahára mind az öt egyházkerület megmozdult, hogy a küszöbön levő zsinatra a tárgyakat előkészítse. A Prot. Egyh. Isk. Lap volt az első, mely már évekkel ezelőtt sürgette a zsinatra viendő tárgyak előkészítését. Bizony nem sok eredménynyel dicsekedhetünk az évek eltelése után, már-már a tizenkettedik órában. Olvastunk irányító tervezgetéseket, széles körvonalakban mozgó javaslatokat, de nekem mégis úgy tetszik, hogy nagyon méltóságos lassúsággal haladunk előre. Sok nagy és kényes dolognak, országos sérelemnek elintézését várjuk a zsinattól, mégis olyan tartózkodva közeledünk felé. Vagy talán épen ez az oka, hogy olyan féltő reménynyel, aggodalmas várakozással készítjük elő ügyeit ? ! Én jelen czikkemmel az egyházközségi gyűlés és a presbiter-választásra vonatkozó törvény-pontok hiányosságára óhajtom a zsinati tárgyakat előkészítő bizottságok ügyeimét felhívni. Sokkal fontosabb ezen része egyházi törvénykönyvünknek, mint felületes vizsgálat után látszik; mert ezen — mint fundamentumon — épül fel egész egyházi épületünk. Nem szabad ugyanis felednünk, hogy a mi egyházunkban minden jog, minden intézkedés alulról származik. A milyenek a fundamentum kövek, olyan az egész épület. Ha vallásos, buzgó, áldozatkész, egyházi hivatalnokait tiszteletben tartó, nekik meleg szeretettel segíteni kész tagokból áll a presbitérium, akkor nem fövenyre, hanem kősziklára van rakva egész egyházi alkotmányunk. De ha a törvény alkalmat ád az izgága, demagóg tömegnek arra, hogy a népszerűség hajhászó, világi hiúságok és czímek után futkosó elemeket beválaszthassa a presbitériumba elöljáróknak, talán azon csalfa reményben, hogy ezek, mint a lelkész önzetlen, nemes munkásságának kerékkötői, az egyházi teherviselésen — az egyházi élet kárával is — könnyithetnek : akkor lehet-e reménylenünk egyházi életünk, ügyvezetésünk fellendülését, virágzását, gyümölcsözését ? Egyházi törvényünk 23. §-a szerint presbiterségre az egyházközség minden oly férfi tagja választható, ki életének 24-ik évét betöltötte, vagy törvényesen nagykorúsított, egzházi adót fizet és tisztességes életet él. Tehát a nagykorúságon és egyházi teherviselésen kivül csak a tág fogalmú „tisztességes élet"' a feltétel és kellék a presbiterségre. Hogy mit értettek zsinati atyáink a tisztességes élet alatt, azt szükségtelennek tartották a törvénykönyvben részletezni, §-okba foglalni; pedig hogy nem lett volna felesleges munka, azt nem egy helyen, nem egy presbiterválasztó egyházközségi gyűlésen sajnosan tapasztaljuk. Nem akad-e majd minden presbitériumban egy-két köztiszteletnek és népszerűségnek örvendő „elöljáró", „egyháztanácsos", a ki hosszú éveken keresztül nem látható az úri szent vacsorával élők sorában, sőt templomban való megjelenésük is csak olyan, mint a fehér holló Sőt többet mondok, 3—4 presbiteri gyűlés elmúlik az ő személyes megjelenésük nélkül. De ha egyetlen