Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-02-16 / 7. szám

I. Belmisszióra falun is szükség van. Czélunk az, hogy a belmissziót tisztán vidékijobban mondva falusi viszonyainkra alkalmazottai! mutassuk be; ezért legjobb lesz, ha először azzal a kérdéssel jövünk tisztába, liogy jogosult-e a falusi belmisszió kifejezés. Ennek a kérdésnek eldöntését szükségessé teszi a vélemények megoszlása. Némelyek u. i. lehetőnek tartják, sőt kivánják a belmissziónak egész teljességében való megvalósitását mindennemű gyülekezeti életben; mások ellenben azt állítják, hogy a falusi életben ez nemcsak fölösleges, de lehetetlen kívánság is. Az igaz, hogy az Úr Jézus nem hozott külön evangéliumot a városiak s külön a falusiak számára: mert egy a hit, egy a szeretet, a remény; egy a hitetlenség, a gyűlölet, a kétely művelt és műveletlen embernél egyaránt. Egyenlőnek kell tehát lenni a jót ápoló, a roszat orvosló szereknek is. De más oldalról, ha lényegileg nincs is különbség vallásosság és vallásosság, vallástalanság és vallástalanság között, az alak, melyben az kifejezést nyer, igen sokféle lehet Nemcsak a testre gyakorolnak befolyást a lakóhely, környezet, éghajlat, táplálék, életmód; hanem nagy mértékben módosítólag hatnak a szellemi, közelebbről a vallás-erkölcsi életre is. Különben mindnyájan tudjuk, hogy eltekintve az általánosságoktól, mily nagy különbség van a részletekben a városi és falusi élet között. Ha a falusi életet a szabad természet növényzetéhez hasonlítjuk, — a városi életet bátran nevezhetjük melegházi tenyészetnek. Itt falun az emberi lélek sajátosságai egymástól meglehetősen szabadon, csaknem pusztán a természet gondozó keze alatt növekednek, míg városon összezsúfolva, mesterségesen ápoltatnak. Innen van azután, hogv falun az erény gyümölcstermő bimbója, meg a bűn paraja sokkal természetesebb, de egyúttal kisebb méretű is, mert nemcsak a napsugár termelő erejének, de az idő viszontagságainak is inkább ki van téve; holott a városi élet produktumai jóban, roszban egyaránt gyönyörűen vagy borzasztóan fejlett példányok. Ott az esztendő bármely szakában nyílásra kényszeríthető a virág; nálunk be kell várni a természet akaratát. Ott esetleg vetnek az emberek, midőn mi csak a földet porhanyítjuk, s aratnak is már, mikor nálunk a vetéshez készülődnek. Ezért merjük állítani, hogy bár a vallásosság és az azt korlátozó akadályok lényegileg mindenütt azonosak, de mivel a részletek sok tekintetben eltérők egymástól: a belmissziói munkát nem lehet mindenütt egyformán érvényesíteni. Viszont a másik véleményt sem fogadhatjuk el a maga merevségében, hogy t. i. falun nincs is szükség belmiszszióra. Éz a felfogás megtámadja a hitélet egységét. Holott Pál tanítása szerint: a Jézus Krisztusban egy testté lettünk. A mi az egyház testében a kéznek fáj, fáj az a főnek is. Az bizonyos, hogy a belmisszió szükségét a város mesterségesen fokozott tenyészélete, gyorsított lelki működése, az egymásra torlódott különböző néposztályok küzdelme, létért folytatott elkeseredett harcza idézte elő ; mert, ezek képezik melegágyát a legnagyobb bűnöknek. Az egyház pedig csak úgy veheti fel eredmény reményével a küzdelmet a száztorkú sátánnal szemben, ha gondoskodik szervekről, csatornákról, melyek az evangélium erejét eljuttatják a börtönökbe, kórházakba, intézetekbe, kaszárnyákba, hivatalokba, a nyilvánossági joggal felruházott bűntanyákba, egy szóval a hajléktalan búvóhelyétől fel a minisztérium tanácsterméig mindenüvé. Bizonyos az is, hogy ehez a nehéz munkához az egyház hivatalos vezetősége csak akkor foghat igazán, ha a társadalom különböző osztályaiból maga mellé alkalmas segítőtársakat toborzott. Városon tehát a különböző hivatásit, életmódú és igényű néposztályoknak templomon kívüli tömörítése az evangélium erői által az egyháznak életbevágó kötelessége. De ebből erőszakolás nélkül nem következtethetjük, hogy a beimisszióra falun nincs szükség. Igaz, hogy a falun a lelkipásztornak csak egy-két, rendszerint mezőgazdasággal vagy iparral foglalkozó néposztálylyal van dolga. De hát annak az egy vagy két nóprétegnek lelki élete el van-e zárva az újabb kor kavargó anyagi és szellemi áramlataitól? Az a nép nem érzi-e az egyházpolitikai törvénynek hatását ? Nem érzi-e a gazdasági és ipari válságokból eredő anyagi teher fokozódását, az életszükségletek növekedő követelményeit? Vájjon nincs-e annak is magához való gondolkozó képessége, mely arra a következtetésre vezesse: „könnyits magadon, a hol lehet". És ha az egyház nem növeli a lelkekre eddig gyakorolt befolyását, nem lesz-e idők multával nélkülözhető, sőt alkalmatlan rongydarabbá, melyet a nép akkor ráz le magáról, a mikor neki tetszik ? Ha azt látja a hivő, hogy e nehéz időkben az egyház, a helyett, hogy lelki erejét növelni igyekeznék a terhek vonszolásához, csak zsebjét iiresíti s lelke vágyait betöltetlenül hagyja: — egyszer nem mondja-e azt: „egyház, nincs reád szükségem"?! Hiszen nem lehet tagadni, hogy egyházunknak vannak szervei ma is, melyeknek rendeltetése az, hogy a hívekben az összetartozandóság érzetét ápolják, fejleszszék; de tény az is. hogy ezek a szervek régi állapotukban nem elegendők; erejöket frissíteni kell amaz örök forrásvíz újonnan merített cseppjeivel, ha a kor emelkedő vallásos igényeit ki akarjuk elégíteni, akár városi, akár falusi gyülekezeteinkben. Nem látjuk-e, hogy a betegesedő test gyógyításában mily rohamosan halad előre az orvosi tudomány! Ma olyan módszerek, eszközök állanak rendelkezésére, melyekről 20—<30 évvel ezelőtt képzelnie sem volt az emberiségnek. És vájjon a lelkek gyógyítása terén tökélesedtek-e szerveink, eszközeink? Pedig erre itt is épen olyan nagy szükség volna, mint amott; hiszen a test nyavalyásságának növekedésével növekszik a lélek erőtelensége is. Arra nem hivatkozhatunk, hogy a theológiai tudományok kritikai fáklyája mily rejtett igazságok fölött gyújtott világot, mert ennek gyakorlati haszna alig érezhető. Az a kérdés, hogy mi, lelkészek, érezzük-e hivatalos munkánk szaporodását? Érezzük-e, hogy a vallás-erkölcsi élet gyakorlati ápolásában olyan erőkkel és eszközökkel dolgozunk, melyeket eddig igénybe nem vettünk? Ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk: hogy hivatalos munkánk apadt, felelősségünk csökkent, holott minden téren azt tapasztaljuk, hogy a tevékenység lázasan emelkedik. — A szőlőműves eddig négyféle munkát adott szőlőjének, és termése volt elég. Most nyolczszor munkálja meg ugyanazt a szőlőt, és pinczéje üres. A földmívelő gépeket vesz kezének segítőjéül, hogy földjét termésre kényszerítse, és gabonáját mégis úgy vesztegeti el. Az iparos kétszer annyit dolgozik, s gyermekei éheznek. Csak mi lelkészek dicsekedhetünk, hogy munkánk, hivatalos felelősségünk megfogyott. (Igaz, hogy sok helyen a fizetés is.) Nem gondolkodtunk-e fölötte, hogy azt a bizonyos irodai munkanemet s terhes felelősséget azért is vették ki kezünkből, hogy erőnket, időnket annál inkább a lelki dolgok ápolására fordíthassuk. Az egyházpolitikai törvények tehát nemcsak kényszerítenek bennünket a hatályosabb egyházi működésre, hanem egyszersmind szabad időt is biztosítottak