Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-02-16 / 7. szám

gukat. En sem a szövegbirálatba, sem a költői szépségek tanulmányozásába nem mélyedhettem bele; mert ez a nagy tömeg nem engedi meg, hogy egy ember — még ha értene is hozzá — minden szempontból alapos bírálatba vegye rövid idő alatt. Én szóltam úgy, mint a gyülekezet énekelni szerető egyik tagja. Kifejezést adtam annak, a mit reám a szövegek és dallamok átolvasása, áténeklése gyakorolt. Szóljanak hozzá mások más szempontból. Azért látott e „Gyűjtemény" napvilágot. Most az ideje, s nem akkor, midőn a kész énekes a közönség kezébe került. Négy egyházkerületet ismerek. Tapasztalatomat nem hallgathatom el. Legkevesebb éneket tudnak — holott mindenütt orgona van! — Erdélyben. Legferdítettebb módon énekelnek Tiszáninnen, hol a dúr hangnemet minden lelki furdalás nélkül moll-ra változtatják, úgy hogy a szerző apja se ismerne reá (pl. 138. zs.). A zsoltárnak csak válogatottabb darabjait éneklik a Tiszántúl. Legtöbb éneket ismernek s leghelyesebben — és buzgóbban — énekelnek Baranyában, nem hiába Sztáray volt az első tanító mesterök, akitől a ránk szállott 1. sz. új dallam fődísze lesz az új énekesnek is. Hónapok óta a közönség kezében van 26 évi fáradság és nemes buzgalom gyümölcse, a „Gyűjtemény". — Érdemleges hozzászólás alig történt. A dallamokat még nem bírálta senki. Mi ennek az oka? Nem habozom megmondani, hogy zenei tudásunk a XVI század egyházi embereinek mögötte áll. Vannak nagy theológusaink, képzett esztétikusaink, buzgó lelkipásztoraink, kik a hangjegyeket leénekelni — de, minek kívánjak sokat? — bármely hangszer segélyével lejátszani nem tudják. Sőt — épen e czélra hivatott — tanítóképezdónk is van, mely csak elvétve bocsát ki oly Arcmfor-tanitót, a ki erre is képes lenne. Én pedig, az egyházi ének kiváló fontosságánál fogva azt óhajtanám, hogy ne legyen se pap, se tanító olyan, a ki bár harmónium vagy hegedű segélyével az egyházi éneket lejátszani ne tudná. Négy év alatt ez nem ütköznék semmi nehézségbe, és egy papnak' vagy tanítónak nemesebb időtöltést kívánni sem tudok, mintha harmoniumon a szent dalokat kultiválja. Olcsó is, szép is, hivatásának is megfelel, de szükséges is. Hozzák be csak a theológiákon a harmónium kötelező tanítását. Meg fogják látni, hogy az egyházi éneklés megfinomul, megnemesül; énekkarok keletkeznek mind sűrűbben, s ezzel a sokat emlegetett belmissziónak egy áldásos és áldott gyümölcsöket termő tere fog megnyilani. Ezzel zárom hosszúra nyúlt fejtegetésemet. Adná Isten ! hogy ne lennék kiáltó szó a pusztában! Ha kevés tehetséggel, de annál több jóakarattal s meleg buzgósággal végeztem munkámat, s ez legyen — minden irányban — mentségemre. Nagy-Váty. Morvay Ferenez. MISSZIÓÜGY. Falusi belmisszió. A minap egyik lelkésztársammal az egyházi élet bajainak orvosságairól beszélgettünk; természetesen szóba került a belmisszió. Midőn hangulatot igyekeztem kelteni ez újabb keletűnek látszó, de tulajdonképen minden ízében ősi egyházi munkásság mellett: idegesen kifakadt az én barátom: „Hagyj fel a belmisszióval; az ránk, vidékiekre nézve üres fogalom, mert olyan emberek alkották, kik gyakorló lelkészek nem voltak, falut meg tán nem is láttak. Nem mondom, hogy a törekvésen nem látszik meg a jóindulat; de hiányzik a viszonyok gyakorlati ismerete. A teendők meghatározásai nagy általánosságokban mozognak, alig lehet belőlök valamit megmarkolni, s ha megkezdi az ember: nincs benne köszönet, mert rendesen fonák helyzeteket eredményez. Próbáltam estéli összejöveteleket tartani, konfirmandus, meg ifjúsági egyesületet alkotni; egy-egy kellemetlen s váratlan inczidens abba hagyatta velem a munkát. Úgy érzem, hogy a belmisszió erőszakolásában van valami természetellenes vonás, melynek nyomát magamon'is, de különösen híveim magatartásán vettem észre. Mióta a belmissziói munkásságot megkezdtem, azóta bizalmatlanul tekintenek reám! Nézetük azt látszik kérdezni: Minek ez, Tisztelendő Uram? Én megkíséreltem a belmissziói munkát; de annyi kellemetlenségem származott belőle, hogy abba kellett hagynom, s megfogadtam, hogy új jelszavak kergetésével gyülekezetem belbékójót nem fogom többé felzavarni". Idáig az én barátom bírálata abelmisszióról. Hogy pedig valaki azzal ne vádolhasson, mintha én a barát ajkára a magam gondolatait adnám: elmondom azt is, mit feleltem lelkésztársamnak. A belmisszió nem üres fogalom, hanem az egyházi élet betegségei ellen mindenkor használható pozitív gyógyszerek tára. Hogy az egész gyógyszertárat nem mi, gyakorló lelkészek, őrizzük s az egyes szerek gyógyhatását nem mi tartjuk evidencziában: az egészen természetes. Az életfentartás, hivatalos teendő, a néppel való közvetlen érintkezés ezer apró kellemetlenségei annyira egy helyhez kötnek bennünket, hogy legjobb akaratunk mellett sem tudnánk szűk körből eredő egyéni benyomásaink mellett helyet szorítani az általános áttekintésből nyert hatásnak, mindaddig, míg azt más nem érzi s érzetét elfogadható álakban velünk nem közli.. Ezért nem lehetünk mi őrizői egy olyan gyógyszertárnak, melyben az egyetemes egyháztest bármely részében előforduló bajra gyógyszer található. Azért kell ezt olyan embereknek kezökben tartani, a kik az egyházi élet eszményi szálait fonogatják csupán és sem idejöket, sem szellemüket nem koptatja a hétköznapi valóság érdessége. Ezektől a férfiaktól várjuk mi, és ha nem jönne, joggal követelhetnék a vészkiáltást, valahányszor egyházunkat veszedelem fenyegeti. Tőlök várjuk mi, s ha nem jönne, joggal követelhetnék a védekezésre kidolgozott tervet. Nekünk az ellenség hadállásának tanulmányozására sem magaslatunk, sem látcsövünk nincs. Ha vészkiáltást hallunk az ő részükről, akkor bizonyosan közelít a veszedelem, ha még nem látjuk is. Az utasítás, a tanács, az intelem egymást éri; itt bajnak kell lenni, s ha te, barátom, az utasítást esetleg nem jól értetted, vagy roszul alkalmaztad, az a te hibád, nem pedig a rendeleté vagy tanácsé. Kíséreld meg újra, vagy indokold keresztülvihetetlenségét és esetleg szükségtelenségét. Eddig az én válaszom barátom ellenvetésére. Ha csak az volna czélom, hogy egy hosszú lére eresztett vitatkozást néhány szóba tömörítsek, le is tehetném a tollat. De mert ez a vita később több gondolat szülője lett elmémben, elhatároztam, hogy nyilvánosságra hozom azokat is pozitív válaszképen az én barátomnak, s esetleg azoknak, a kik az ő meggyőződósének pártján állanak. A következő néhány sor nem akar gyakorlati káté lenni a belmissziói munkásság megkezdése számára; ón itt pusztán tapasztalatokon alapuló észleleteimet mondom el, remélve, hogy más is hasonlóképen cselekszik, sígy egymást oktatjuk, egymás hitét neveljük.