Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-02-10 / 6. szám

társadalmi forradalmak, a miket jósolnak, nem lesznek a tudásnak kifolyásai, ép úgy, mint a hogy a tudás nem fogja e bajokat megszüntethetni, de még csak orvosolni sem ! Avagy, talán a tudomány vívmányairól daloltak a fenkölt lelkű dalnokok, kiket elragadtatással hallgatott a világ ? Vagy a tudás adja meg a fiatalságnak a szépséget, a nőnek a bájt, az agg kornak a tiszteletet? Nem! — a tudomány, a tudás, magában véve nem teszi jobbá az embert. Nem látjuk-e mily kevéssé képes a tudás gátat vetni az emberi szenvedélynek, a melynek őrületes dagályát a szocziálizmus, anarkizmus, nihilizmus áldatlan törekvéseiben olyan fenyegetően, ijesztően tért foglalni látjuk ?! . . . Már kezdik belátni, hogy a tudomány általánosítása nem mutatja fel a várt jó eredményeket, mert hamis alapon áll magának az általánosításnak az elve. A tudomány sohasem volt, nem is lesz a népnek közkézen forgó tulajdona, csakis a kiváltságosaké maradhat, s ideje volna, hogy úgy a jóhiszemű tudósok, mint azon emberbarátok, kik a nép javának előmozdításán dolgoznak, beismernék ezt az igazságot. Arra, hogy valaki a tudományokkal foglalkozzék, külön adományokkal, hajlammal, annyi a mennyi tehetséggel kell bírnia ; mindenesetre oly mérvű szellemi erővel, mely az átlag embernél ritkább még a művészetek iránti hajlamnál is. Erős tudásvágy mellett lankadatlan gondolkozási tehetség szükséges; a tudós éveken át kutat, keres, gondolkodik oly dolgon, a melyről más, a mindennapi ember tudomást se vesz. Nos, e két kellék, a tudásvágy és gondolkozási képesség ritkán található fel az emberiség zömében, míg végül legritkább esetben akad a nagy többséget képviselő embereknek ideje minderre. A ma már túlzásba vitt különféle, gyakran elvont tárgyú előadások sem a köznépnél, sem a munkás osztálynál, illetve azok gyermekeinél nem pótolhatják a hosszantartó, sok türelmet és kitartást igénylő tanulmányokat, melyek egyedül képezhetik az igazi tudást. Nem tagadjuk, hogy a gondosan szerzett műveltség nagy áldás, csakhogy az, önként értetődik, nem kulminálhat abban, hogy helyesen tudjunk írni, könyv nélkül tudjuk a Pharaok dinasztiáinak sorozatát, vagy a logaritmusok alapvető tábláit. Az a tudás bír igaz értékkel, a mely fegyelmezett erkölcsi és intellektuális gondolatmenetben vezetni tud kitűzött czéljaink felé. Csak az a tudás valóban becses, a melyet elme, szív és lélek összhangzólag tiszta, józan és nemes czélok szolgálatában használ fel. De hol keressük, hol találjuk meg e szellemi és lelki közösséget, ezen erkölcsi központot? A Lélekben! Nem saját lelkünkben, hanem az Úrnak Lelkében, a melynek végtelen irgalmából, bármily parányban, mi is részesei vagyunk. Az Úr Lelkében, a ki a világot teremtette, fentaríja és szakadatlan áthatja. Igen, áthatja. Majd mint édes, suttogó szellőt érezzük, majd pedig mint erdőket tépő szélvészt, tengereket fel korbácsoló vihart látjuk elvonulni, s egész társadalmakat, hatalmas népeket, tépett levélként elsodorni. Hallod a hangját, de nem tudod, honnan jő és hová megyen. Az Isten Lelke az, a mely az emberiséget folyton inspirálja. Mikor a hit szellője érinti meg az emberek szivét, , egy embernek szava százezrek lelkében talál visszhangra. „Isten úgy akarja" és fejedelmek, hősök és gyávák, a nép elitje és söpredéke egyaránt leborulnak ő előtte. Majd a középkor sötét éjjelét űzi el az Úr Lelke és az alvó népeket ébreszti fel álmokból; s ezek a hit igazsága mellett tanúbizonyságot tevő hadakká válnak. Máskor szédületes dühtől tajtékzó nép a szabadság fáját tánczolja körül, társai vérét iszsza, s mikor Isten parancsára a vihar elmúlt, összenéznek s nem értik a történteket, nem tudják honnan jött a vihar, s nem tudják hová tűnt el. Mennyi intő példa a múltban ! s fájdalom mi kevés okulás a jelenben. Felvilágosodott századunk sem tudja, vagy akarja megérteni ez inspirácziókat, sem a történelem megrázó nagy tanulságait! Minél jobban rabja lesz a tévedésnek, annál szabadabbnak hiszi magát; minél jobban tetszeleg az ész hatalmával, annál jobban tévelyeg, és minél kevésbbé hisz az isteni beavatkozásban, annál gépiesebbé válnak tettei, gondolatai, alkotásai. A kor áldása, szelleme és átka tagadni mindent, a mi nagy, mély és magasztos s nem gyarló, emberi efemer alkotás ! Bármennyire szigorúan hangzik is, a tudomány, bizony mondom, nem feltétlenül szükséges az emberiségboldogságához. Minden időben voltak nélküle is bátor SZÍVŰ, erős lelkű, nagy szellemi magaslaton álló férfiak, szende, erényes asszonyok, odaadó anyák, alázatos, szülőiket tisztelő gyermekek. A zsidó nép, a míg hallgatott az IJr szavára, a rómaiak köztársaságuk idejében, a perzsák Cvrus alatt, a Tacitus idejebeli germánok erősek, egészségesek és boldogok voltak tudományosság nélkül is, a minők ma is a jelen korunk igénytelen, munkaszerető, becsületes népei a svájcziak, norvégek, tiroliak, bajorok s egyéb romlatlan maradt népek. A próféták és az apostolok, kik Jehovát és Krisztus urunkat hirdették, nem voltak tudósok, — s a kereszt mégis meghódította a világot. Akár a Spitzbergáknál, akár a Jóreménységfokánál szálljunk partra, látni fogjuk a keresztet mindenütt, a sírokon vagy másutt ; s mindenhol csak arról szól e jel, hogy hisznek az emberek, vagy hinni akarnak a Megfeszítettben. És ilyen kolosszális tény mögött csak üres képzelgések, logika és józanság nélküli agyrémek, káprázatok lennének, melyek a tudomány, az igazi tudomány szigorú bírálatát kiállani képtelenek ?! . . . Nem ! nem, ez lehetetlen. A hivő keresztyénség, hangsúlyozom, a hivő keresztyénség sikerei tények. A legkisebb falusi templom ép úgy, mint a világ legfenségesebb székesegyházai, legyenek azok a kölni vagy