Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1901-02-10 / 6. szám
a milánói dómok, avagy a Szt. Péter temploma, mind néma, de ékesen szóló hirdetői annak az ismeretlen ácsmester fiának, a ki pár évig halászok és koldusok társaságában, a római birodalom messzeeső vidékén élt, járt helyrol-helyre, s bár megcsúfoltan halt el — mégis egy egész világot hódított meg, a nélkül, hogy egy sort is írt volna, egy garast költött volna, vagy egyetlen embert is felfegyverzett volna saját ügyének megvédelmezésére ! . . . Tudjuk, hogy e tény győzte meg a világhódító Napoleont Helena-szigetén Jézus isteni voltáról. S az anyagelv űségg el egy ösvényen haladó tudós világ, a mely elvileg azt állítja, hogy a tényekből kifolyó következmények egyenlők a tény nagyságával, tagadhatja-e, hogy ilyen kiszámíthatatlan következményeket előidéző tényező: Jézus Krisztus maga nem volt és marad örök időkig mérhetetlenül nagy?!! . . . A tudomány nem pótolhatja a szeretetet, a hitet, a reményt, s bármily nagybecsű legyen is a tudás, nem képes boldoggá tenni az embert e földön. Nem képes az embert se megerősíteni, se megvigasztalni még az életben sem, annál kevésbbé a halál órájában. A tudomány nem teszi az embert jobbá, bármit mondanak is nagyhangú beszédekben a különböző tudományos vagy iskolai kongresszusokon. A tudomány erő, a miképen az a pénz is, a puskapor vagy a villanyosság is; de magában véve époly kevéssé erkölcsös vagy erkölcstelen, vallásos vagy vallástalan, jó vagy rosz, mint a pénz, a puskapor vagy a villanyosság. Erkölcsi alapon álló ember erejét, vagyonát, tudását erkölcsösen használja fel; az erkölcstelen erkölcstelenül. Helyesen mondja Rabelais, hogy „a lelkiismeret nélküli tudás a lélek kárhozatja". Tehát nem az a fontos, hogy miként tanítjuk gyermekcinket, legyenek azok fiuk vagy leányok, hanem az, hogy mivé lesznek. Nem az a fő, hogy mit tudnak, hanem hogy mint felelnek meg életük feladatának. Sehol sem bizonyul igazabbnak Krisztus Urunk szava: „Gyümölcséről ismeritek meg őket!" mint a pedagógiában. Ne adjon elő a tudományára büszke modern pedagógia annyi psychologikus és más módszereket, de neveljen istenfélő, szülőiket tisztelő, az igazságot szerető, a munkát, bármily körhöz tartozó munkát becsülő ifjúságot, s hinni fogunk, ha nem is mindenhatóságában, de erejének messze ható képességében. Tyndall, a nagy tudós, műveinek egyikében így szól: „Van valami, a mi sokkal többet ér, mint az összes tudomány, s ez a nemes jellem". SŐt már Plátó is így jellemzi a tisztességes életet: „Gondolni azt, a mi igaz, érezni azt, a mi szép, akarni azt, a mi jól í . Nos, mennyivel könnyebb nekünk keresztyéneknek e magas ideált gyermekeink nevelésénél kitűzni ; nekünk a kik előtt ott van a Megváltó Jézus Krisztusnak élettörténetében a legmagasabb eszménynek megfelelő példányképe. De hogy visszatérjek jelen korunk számot tevő tudósaira, utalok Mayer Róbertre a ki az erők egyesítésének a feltalálója, tehát a XIX. század legnagyobb vívmányainak előmozdítója), utalok azon nyilatkozatára,' melyet Insbruckban egy, tudósok által rendezett összejövetelen tett: „Szivem mélyéből jövő meggyőződéssel állítom, hogy az igazi bölcselet nem lehet más, mint az igaz keresztyén meggyőződésnek előkészítése". * * * S midőn szives figyelmüket és türelmüket hálásan megköszönöm, újra is sok, igazán sok és szomorú tapasztalataimra hivatkozom, s kérem a tisztelt tanítónői kar minden tagját, hogy foglalkozzanak azzal a gondolattal, hogy gondjukra bízott növendékeikben ne annyira a tudásvágyat költsék fel, mint inkább azt, hogy helyzetökben előforduló kötelességeiket, hittel, szeretettel, megelégedetten teljesítsék, — mert a hol a hit, ott az az igénytelenség, a megelégedés, a boldogság. Dessewff'y Emma, a Lorántffy Zsuzsanna-egylet titkára. BELFÖLD. Temetés három szónokkal, imádság nélkül. Adalék liturgiánk rendezetlenségéhez. Hol, hol nem? — nem tartozik ide, egy temetésen voltam nem régen. Egy nyugalmazott tanítónak 19 éves, reményteljes fiát temettük. Az elhunyt és a szülők iránt való tisztelet és részvét nagy, intelligens gyásztisztességtevő gyülekezetet hozott össze, közte több r. katholikus férfit és nőt is. Az eset rendkívülisége, a reményteljes ifjúi élet gyászos kialuvása, az érdemekben megőszült és közbecstilésben álló szülők mérhetetlen fájdalma mélyen meghatotta sziveinket. A részvétteljes fájdalom könyei ott ragyogtak a szemekben ; a lelkek oly fogékonyak voltak, s úgy áhítoztak Isten vigasztaló igéje után. Két pap ült a gyászlepellel borított asztalka előtt. Egy érdemekben megőszült szolgája az Urnák és egy lelkesedéssel teljfes ifjú Timotheus. Áz ének elhangzása után az öreg lelkipásztor szívből jött s szívhez szólott szavakban méltatta a gyászesetet. Maga is megindult, másokat is megindított, mikor gyászbeszéde végére ért. Szintúgy áhította a bánatos kebel az ima malasztját, mely „mit féltek óh kicsinyhitűek? !" igéjével elcsendesítse a sziv háborgó hullámait. De hasztalan áhította. Végződött a beszéd, de imádság nem következett utána. Azután kimentünk a temetőbe. Az ifjú Timotheus szép beszéddel sietett a sebhedt szivek vigasztalására. Természet, bölcselet, a mit adhatnak ily esetben, nem az volt kifelejtve, sőt a túlvilág boldogsága is átragyogott a sir mélységes sötétén. Búcsúszó is volt, fájó érzékeny, megható,— Isten hozzád! Isten veled ! de imádság itt sem hangzott fel a sír szájánál. Nem éreztem jól magam; bántott valami. Lelki szükségem nem volt kielégítve. Felajzották érző lelkem húrjait ; az emberi vigasztalás utat talált lelkemhez, de a szivem ki volt tágulva, tárvanyitva volt, hogy beleszállhasson a menny malasztja, — s hiába, oda nem
