Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-12-22 / 51. szám

látozás pusztításait, sorra vévén a tolnai, a két baranyai, a két somogyi, vértesaljai, mezőföldi, őrségi, barsi, majd a Dunán innen fekvő solti, kecskeméti egyházmegyéket. A tiszáninneni egyházkerületekben Bars és G-ömör vármegyékben rendszeres a gyermek-korlátozás; a tiszántúli egyházkerületben szórványosan a bihari és békésbánáti traktusokban (pl Szentesen, Hódmező-Vásárhelyen, M.-Keresztesen stb.) kezd mutatkozni a baj; az erdélyi reformátusoknál, a szászokkal érintkező székelységnél, kivált Háromszék- és Udvarhelymegye egyes községeiben kezd a legújabb időben rendszeressé válni a baj. A római kath. és az ág. h. evangélikus népnél a gyermekkorlátozás alig-alig észlelhető; csak Tolna és Somogy területén kezd szórványosan mutatkozni. Az úri osztály a gyermek-korlátozást szórványosan szintén régóta iizi; de az útóbbi 20—30 esztendő alatt aggasztólag fölkapta. Különben a korlátozást eredetileg a nép is ez „urak"-tói tanulta, mint sok más rosz szokást is. A gyermekkorlátozás indító oka szerző szerint nem a köznyomor, de nem is a szegénység, mert a baj sehol sem a szegényebb osztálynál, hanem mindenütt a vagyonosabb osztálynál kezdődik és onnan terjed át a szegényekre. A baj szülő oka a könnyebb, gondtalanabb életre törekvés, hogy kényelmesebben lehessen élni s hogy ne oszoljék el vagyon, a mi egyenesen a materializmus folyománya. Ez az erkölcstelen ok azonban rendesen iszonyúan megboszulja magát, mert az egyrekettőre leszorított ivadék kényesebb, munkátlanabb, egyben fényűzőbb és gondatlanabb lesz, s e mellett az erkölcsi romlás mellett vagyonilag is tönkre jut, mert míg maga uraskodik, a fizetett cseléd és fizetett munkás is csak fogyasztja a vagyon erejét. A régi kitartó szorgalom és takarókosság oda van. A gazda egy felé uraskodik, az asszony másfelé czifrálkodik, az „egyke" vagy „kettőcske" pedig nem szokik munkára. Innen az a szomorú tapasztalat, hogy a gyermek-korlátozó vidékeken és községekben egyfelől óriási a parasztfényüzés, az ezzel lépést tartó eladósodás és vagyoni tönkrejutás ; másfelől megdöbbentő az erkölcsi züllés, különösen a családi erények elfajulása. Első és legnagyobb romlás a nők erkölcsi életének meglazulása, a mi egyes helyeken egész az elaljasodásig sülyeszti a nőket. Második az egykének és kettecskének elkényeztetett, puha nevelése, a mi renyhévé és dologtalanná teszi a férfiakat. így ás vagyoni és erkölcsi sírt a gyermek-korlátozó nép családjának és a fajának. A baj orvoslására szerző részint preventív, részint megtorló intézkedéseket javasol. Amazok az egyházaktól . várhatók, ezek a törvényhozásra váró sürgős feladatok. Szigorú büntetés a kenő asszonyokra, a tudós asszonyokra, s a bűnrészesek (férj, feleség, nagy szülők, különleges óvószer-árusok stb.) mindenikére. Mert igaza van szerzőnek, hogy állami létünk biztosítása főleg attól függ, hogy képes lesz-e hazánk ezt a helyenként immár rendszeres fajpusztítást kellő időben annyira korlátozni, hogy megszűnjék a rendszeressége. A könyv nagy faj szeretettel, alapos tárgyismerettel és érdekesen van írva ; helyes eszméket penget a baj orvoslására is. Tanulmányozásra méltó könyv; de különösen sokat okulhat belőle a magyar református világ, a melynek egyik szervi baját ily körülményesen még nem ismertette senki a magyar irodalomban. Igazi feketekönyv ez. Lapjait olvasva elfacsarodik a szivünk nemcsak mint magyaroknak, de különösen mint kálvinistáknak. De azért olvasd, olvasd, magyar kálvinista népem, és te is, kit Őrállóvá tett a gondviselés. Talán felráz majd álmodból néped pusztulása, egyházad romlása Maradi F. belföld. Az új Énekeskönyvről. Megszületett hát végre, egy negyedszázad alatt ennyi vajúdás után e nagy mű is. Azaz hogy még ma sem született az meg, mert ez is csak előmunkálat a megújítandó Enekeskönyvhöz. Felhivattunk rá, hogy minél többen szóljunk hozzá. Tudtommal még ezt más nem tette, mint e Lap szerkesztője, a 47. és 48-ik számban. Lehet-e hát csodálkozni azon, hogy ily sok időbe kerül annak létre jövetele, s jól létre jövetele. Nagyon helyeslem, hogy ő, a ki úgy látszik, értene hozzá, a maga felfogása szerint egy általános bírálatot tett közzé. Helyeslem ebben én is azt a nézetét, hogy ki kell abból még sokat hagyni, úgy a zsoltárokból, mint a dicséretekből, a selejtesek kihagyásával, no meg a túlsók versszakos énekek megrövidítésével. ; Minek az a 10—12 versszakos ének, holott fele is untig elég? S minek adjunk mi a mi bibliánknál, az új-testamentomnál vastagabb énekeskönyvet a hívek hóna alá, hogy azt alig tudják felczipelni a templomba, s ne tudják kikeresni abból, a mit énekelnek? Az alkalmiak közül, meg a mik ritkán jönnek elő, egy-egy ének elég lenne. Hanem ezeket az alkalmiakat szaporítni is kell, mert még minden alkalomra való nincsen benne; a kezdő énekekből csak kettő-kettő, s a vasárnap reggeli egy dallamra, s hozzá, nagyon hosszú mind a kettő. Hát mindég ezt énekeljük, s ott, hol szokásban van, ez alatt felállani — mit törülni kellene — a gyengéket, aggokat leroskadni hagyjuk e testben lélekben ölő egyforma, hosszú énekkel! Úgy tudom, hogy íratott és ment e tárgyú ének több is be a bizottsághoz, de azoknak nyoma sincs, hanem érjük meg e két egyforma énekkel — örökké? Nagyon egészségesnek tartom a nt. szerkesztő úr azon indítványát is, hogy egyelőre csak próba-énekeskönyv legyen e gyűjteményből. Szerintem is a bizottság