Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-12-22 / 51. szám

a láthatatlan pedig csak bizonytalan remény, addig ez Jézusnál megfordítva áll. Ő az örök, lelki javak világában ÓL isten és Isten országa előtte tényleges valóság, és pedig sokkal magasabb értelemben, mint a hogy valamit az öt érzék megtapasztal. Ezért van az, hogy ő p, o. egészen Új felfogással ítélkezik a gazdagságról, a szenvedésről, az életről. Es há ez nem volna elég az emberek meggyőzésére, hivatkozik a földi féleségekre. Egy olyan egyéniség, a ki az örökkévalót olyan bizonyosnak, olyan értékesnek veszi, semmi különös kárt nem szenvedhet a földiekben. Az a sokat ócsárolt szenvedés, a mely gátlólag lép utunkba mindenütt, igazában egyik legjobb eszköz arra, hogy bennünket előbbre vígyen és „boldogok, akik sírnak". Ezzel szemben a földi kincsek gyűjtése nem egyéb, mint a békételenség forrása és lelket Veszélyeztető csüggés veszendő dolgokon. Akárhova nézünk, mindenütt a természetesnek tartottal teljes ellentétben álló vílágfelfogással találkozunk Jézusnál, a mi abból á meggyőződésből származik, hogy csak az örök az igazán értékes-Es aztán az ő élete egészén új élet. Jéziís minden ízében önzetlen és önfeláldozó egyéniség. Földi javak nem csábítják; annyi helye sincs, a hová fejét lehajtsa. Csakhogy ezt ő maga akarta így; mert hiszen nem lett volna valami íielléz kincseket gyűjteni annak, a ki ezreket gyógyítgatott. Kedvesen végzi,- mikor egyszerű emberek különös tisztelettel veszik körül, mint p. o. mikor az asszony drága keiiétét önt reá. De ő maga nem kefesi a tiszteletet, hanem arra kéri a népet, hogy ne tegye Őt nevezetessé. Külső hatalomra egyáltalában nem vágyakozik. Nyugtalan, forradalmi hangulattal telített korban ajánlják fel neki a királyi koronát, természetesen oly módon, hogy azt elébb még ki kell küzdeni; — Jézus azonban félrehúzódik a felizgult tömegtől. Ép úgy hárította volna el magától a világ minden gazdagságát, mivel ő nem keresi a magáét, s találólag jellemzi magát eme szavakban: „Az embernek fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és életét adja sokakért". Öntudatosan áldozza fel magát az emberiségért. És nem valami ködös rajongásból cselekszi ezt. Távol áll attól, hogy az emberben ideális teremtményt keressen. Tudja, hogy az emberi szívből gonosz gondolatok származnak. Csakhogy ő nem úgy nézi az embert, a hogy van, hanem úgy, a milyen lehetne. Ő hisz az emberiségben; hisz még akkor is, a mikor túlon-túl tapasztalja tulajdon testén annak kegyetlenségét és alávalóságát. Hisz az elbukottakban, az elveszettekben, a megkeményedett szivűekben, és győzedelmeskedik ebben a hitben. Csak ő látja igazán a mély romlottság mögött az emberi szivet és a sivár valóság paögött a magas eszményi rendeltetést. Szereti nemzetét ^s siratja veszésnek indult helyzetét. így lesz ő a gyermekek, szegények, betegek és bűnösök barátjává. Sokat lehetne erről beszélni; de legyen elég annyit mondanunk eredményül, hogy Jézusban egy olyan élet áll előttünk, .a melyet egész lefolyásában vallás-erkölcsi indokok vezetnek. Ő egy teljesen vallásos és teljesen erkölcsös egyéniség! Es hozzá olyan egyéniség, a ki ezen mivoltában teljesen meg van elégedve. Nem kell azt gondolnunk, hogy Jézus felül volt emelkedve a kísértéseken. Ha így állna a dolog, akkor nem lehetne hasonló mihozzánk; akkor az ő egyéni fensobbsége híjával volna az erkölcsi értéknek. Ha Jézus nem lett volna komoly kísértéseknek kitéve; ha nem lett volna meg a lehetőség arra nézve, hogy más legyen, mint a milyen volt, akkor semmi érdem és dicsőség nem volna abban, hogy ő vallásos és önzetlen maradt. Csakhogy ő is megkísértetett, ép úgy mint mi; azzal a különbséggel, hogy nagyobb erejének és magasabb hivatásának megfelelőleg terhesebb kísértéseknek is volt kitéve. Akár betű szerinti értelemben vegyük a Jézus megkisértetéséről szóló elbeszélést, akár pedig képlegesen, a mi helyesebb is, mindkét esetben az a komoly intés foglaltatik abban Jézushoz, hogy ne menjen az Isten útján, hanem Isten igéje helyett anyagi kedvezményeket nyújtson a népnek; hogy a szigorú prédikáczió helyett a feltűnést keltő csodatevés útját válaszsza; hogy Isten országa helyett földi birodalmat állítson. Még azt is kísértésnek tartja Jézus, a mikor Péter azt kivánja tőle, hogy ne lépjen a szenvedések útjára, és az a hevesség, a melylyel a Péter jóakaratú tanácsát visszautasítja, igazolja a kísértés terhes voltát. Végül a Getsemane kertjében végbemenő liarcz is heves belső küzdelembe enged bepillantanunk és minden elbeszélésnél közelebb hozza hozzánk Jézust az ő emberi mivoltában. Az már csakugyan komoly és heves harcz és elhatározás volt, a mi ott végbement. A példányszerűség épen abban van, hogy Jézus nem hagyja magát legyőzni, hanem minden harczból diadalmasan kerül ki. Egyéniségében ép ezért nincs semmi hézagosság. Az eszmény és valóság közötti ellentét ő előtte idegen. Lényén valami békés harmónia ömlik el, a mely sehol sem fenségesebb, mint a tengeri viharról szóló elbeszélésben. Mások nyomorúsága megmozdította szivét, könyekre indította őt, míg az ő tulajdon, külsőleg terhes élete nem készti panaszra. Békét hord magában, békét visz magával. Minthogy pedig Istennek él, és Istent az emberekben szolgálja, ezzel igazolja azt, hogy a ki jó, annak jól is megy a dolga. És most vessünk még egy pillantást művére és annak következményére. Talán nem is szükség említenünk, hogy Jézusnak egyáltalán nem voltak politikai czóljai. De ép oly kevéssé kívánt szoeziális alakban munkálkodni, ha ez alatt pusztán az élet külső viszonyainak megváltoztatását értjük. Ő egyedül a lelki élet körében kivánt munkálkodni. Vidámítani és frissíteni akar, azért nevezi predikáczióját örvendetes izenetnek. Törekvése oda irányul, hogy új életet ébreszszen az emberben, nem annyira beszéde, mint inkább egyénisége által. Szándéka az, hogy alapjában alakítsa át az ember lényét, hogy őt istenfélővé és félelmet nem ismerővé? önzetlenné ós munkakészszé tegye; hogy lelki-