Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-06 / 1. szám

katholikusoknak a magukéra. ED azonban magyar nyelvű olvasókönyvet értek. A középkori latin és görög auktorokból ki kellene válogatni, melyek valók a középiskolákba; le kellene őket fordítani s módszeresen elosztani, melyik melyik osztályba való. Ertem az V.—VIII. osztályokokat, mert vallástanításunk a gimnázium négy felső osztályában történeti (V—VI. egyháztörténet; VII. vallástörténet; VIII. magy. prot. egyháztörténet.) Legtermészetesebb volna tehát egy-egy történeti olvasókönyv mind a négy felsó'osztályba. A jelenkori egyházi irók helyet találhatnak a magyar nyelv s irodalom tanítása keretében, szintén az olvasókönyvekben (a mint ezt tanárkarunk is javasolta). A vallástan, mint heti 2 órás tárgy, minden osztályban, nemcsak megbírja, de nem is nélkülözhetné ez olvasókönyvet. Hogy több példát ne említsek, a görögpótló irodalom szinte 2 órás tárgy s osztályonként az elméleti részen kivül van legalább két testes olvasókönyv, egy a görög s egy a magyar írókból. Ki írassa ezeket az olvasókönyveket? Az egyetemes konvent? Az egyházkerületek? A prot. irodaim társaság ? Bárki, ha a kérdést szivén viseli s anyagi áldozatokra képes ; mert e nélkül ilyen anthológia nem létesül : vagy ha igen, nem lesz egyetemes érvénye, tekintélye. Pápa. Sarudy György, gimn. tanár. TÁRCZA Mit cselekedjünk, hogy idvezülhessünk? Az Apostolok Cselekedeteinek könyve egy megkapó történetet ír le. Pál apostolt és Silást fanatikus pogányok vérig korbácsolták és lánczra verve, sötét börtön fenekére dobták. A tömlöczben szó sem lehetett az alvásról; a kínok ébren tárták mind a két férfiút. Mit cselekedtek tehát? Zsoltárokat énekeltek, még pedig tiszta, szépen csengő hangon, mire a velők együvé zárt foglyok felébredtek. Szokatlan ünnepélyes hangok voltak ezek ő előttük. Éjfélkor azonban nagy hirtelenséggel földrengés támadt, mely megreszketteté lábaik alatt a talajt. A börtön-ajtók felpattantak, a lánczok csörömpölve hullottak ki a megrepedezett falakból. A foglyoknak lett volna alkalmuk a menekülésre; csakhogy megmerevítette őket a rémület. Egyedül Pál és Silás őrizték meg rendíthetlen lelki nyugalmukat, A rettenetes természeti jelenség csak egy pillanatra sem csappantotta meg férfias bátorságukat. A börtönfelügyelő lélekszakadva járja be a tömlöczrekeszeket; az ajtókat nyitva találja, azt hiszi, hogy a foglyok elmenekültek s ijedtében és kétségbeesésében öngyilkos akar lenni. Pál apostol azonban azt mondja neki: „Ne tégy kárt magadban! Mi mindnyájan itt vagyunk". A börtönfelügy elő világot gyújtat, látja, hogy a foglyok mind ott vannak; hallja tőlük, hogy a két fogoly egész éjszaka énekelt és erre következett aztán az az iszonyú földrengés; állítják, hogy ezeknek nagy varázslóknak kell lenniök, a kiknek éneklésére ilyen rettenetes földindulás támadt. A pogány börtönőr nagy félelmet érez a két fogolylyal szemben; kivezeti őket s ott künn reszketve borul le előttük s azt kérdi tőlük: „édes uraim ! mit kell nékem cselekednem. hogy idvezüljek?" Pál ezt feleli neki: „higyj az Úr Jézus Krisztusban s idvezülni fogsz, te és a te házadnépe !" A pogány közvetlenül, betűszerinti értelemben tette fel a kérdést. Az apostol magas lelki értelemben felelt. Mit cselekedjem, hogy idvezüljek ? Ez az utolsó és legfőbb kérdés, a mit az emberiség kezdettől fogva mind e mai napig a kérdések kérdésének tekintett. Ez a kérdés oda tolakodik mind az élők, mind a haldoklók ajkára. Eltűnhet rövid időre a nyilvános beszélgetés köréből,r

de később egy csapással megint csak előtérbe lép. Oh hányszor vitatkoztak már eme legfőbb kérdés felett a római és protestáns egyház tudós theologusai egymás között! Mennyire eltérők e kérdésnél a különböző nézetek! Ha be akarnálak avatni benneteket a tudósok vitáiba és ha beszélni kezdenék a de congruo és a de condigno meritumról vagy a praeveniens, operans és cooperans gratiáról, — nem igen köszönnétek meg vállalkozásomat. Azt fognátok mondani. „Mit bánjuk mi ezeket a tudós, nehezen érthető vitatkozásokat?" Az én feladatom ennélfogva csak az lehet, hogy a mit a tudósok homályos és nehézkes szavakban egymásnak elmondottak, azt én egyszerű, könnyen érthető nyelvre ültessem át, mikor is feladatom nehézségét azt képezi, hogy a gondolatok élét tördeljem le. Ha a reformáczió idején azt kérdezte volna valaki egy protestáns embertől: „mit gondolsz, mi a r. katholikus nézet az idvesség kérdésében ? Mit kell tenni a pápás hívőnek, hogy idvezüljön?" — ezt válaszolta volna: „a r. katholikusok azt mondják, hogy e czélból szükség van a bőjtölésre, egy csomó imádságnak az olvasón (rózsafüzéren) való elmondására, aztán szükség van a búcsújárásra, bűnbocsátó levél megvételére. A pápás hivő igy remél üdvözülhetni". Es valóban úgy áll a dolog, hogy a nagy német reformátort épen az indította a r. kath. egyház ellen való fellépésre, hogy mint gyóntató atya sokszor volt kénytelen hallani, hogy a hivek, a pénzen vásárolt bűnbocsátó czédulára hivatkozva, azt mondták a gyóntató atyának: „te nem nehezíted lelkiismeretünket, mivel mi nehéz súlyú pénzt adtunk a bűnbocsánatért". Közismeretű dolog, hogy abban az időben a bűnbocsánattal óriási visszaélést űztek. Eredetileg a bűnbocsátó levél nem jelentett egyebet, mint az egyháztól függő ama büntetésektől való mentességet, mit a korábbi időkben a bűnbánó embernek a templom ajtajában kellett kiállania. Nem volt szabad átlépnie a templom küszöbét, hanem mezítláb, koldúsöltözetben kellett a templomajtóban várakoznia, mindaddig, mig az áldozár méltónak nem találta arra, hogy a templomi istentiszteletben részt vehessen. Egyházi büntetésképen szigorú böjtöt, többszörös korbácsolást is szabtak ki ottan-ottan, a melyeknek a bűnbánó, az Istennel való kibékülés reményében szíves készséggel veté alá magát. Hogy az ilyen bűnbánatot pénzbüntetésre változtatták át, erre egy ős germán népszokás adott ösztönt. Ott találjuk nevezetesen a régi germán népek törvénykönyveiben, hogy némely kihágást, vagy mulasztást pénzbirsággal lehetett megváltani. Formális tariffákat szerkesztettek a kihágások és mulasztások pénzbüntetését illetőleg. Még az oly durva népek is., mint az alemannok, pénzzel csillapíták iszonyú jogérzetüket. És ha már a világi felsőbbség elégnek tartotta a pénzbeli elégtételt, — miért ne tartaná azt elégnek a jóságos égi hatalom ? Csakhogy minden komoly pápás hivő egész határozottsággal vallja, hogy nagy tévedés volt azt tételezni fel. mintha az egyháznak szüksége lett volna valaha