Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1901-12-15 / 50. szám
hitét, mintsem hogy ő azt elhagyja. Kijelenti, hogy azért mégis elmegy a zsinatra, „kész elveszteni a fejét, ha nem védi meg a tanait az egész világ ellen. Számból nem az én haragom szólt, hanem Isten haragja". Az sem mutat tárgyilagosságra, hogy Vergerius nunciusnak, tehát egy Luther gyűlölő kortársnak Lutherről szóló durva és valótlan jellemfestését per longum et latum közli (254 1). Marczalí Kálvinról, Kálvin reformjáról is hasonló kicsinyléssel szól (327. s köv. 1.). Mindjárt azzal kezdi: „Mindeddig, Angliát kivéve, csak azon nemzetek szakadtak el a római egyháztól, melyek legalább eddig nem igen járultak saját erejökkel önállóan az emberi műveltség emeléséhez. Németországban egy aránylag alárendelt theológiai kérdésből fejlődött, úgy szólva lépésről, lépésre, az a hittani és egyházszervezeti küzdelem, mely az ágostai konfesszióhoz vezetett. Angliában egy bírósági kérdés, a pápa dispenzáló joga házassági ügyekben, idézte elő az egész összeütközést, és a dogmatikus elszakadás voltakép csak jóval később, külföldi tanok befolyása alatt, történt meg. Egyáltalában az északi országokban mégis a Rómától való elszakadás áll első sorban. . . A reform tanainak összefoglalása, mintegy rendszerbe öntése franczia embernek műve. . . Sem a hittani alap megalkotásában, sem az ev. élet megvalósításában senki sem tett többet Kálvinnál". Milyen hát Kálvini reformátori egyénisége Marczali világtörténetében ? „Instituczióját" ismertetve Marczali is csudálja benne nemcsak „a meggyőződés hangját, az erkölcsi felfogás szigorúságát, a mély tudományt, hanem a vaskövetkezetességet az elmélkedésben s a jogilag iskolázott főnek egész logikáját". De már praedestinátiója tanát Révész Imre szavaival ismertetve egy franczia író (Buisson) nyomán azt mondja róla: ,.a katholiczismus szükség esetén az értelem áldozatát követelte, Kálvin pedig a lelkiismeretét. Azt követeli, hogy feltétlen igazság gyanánt imádjuk az isteni önkényt." A Kálvin által is „horribile decretum"-nak nevezett prádestinátió is Augustinus kegyelemtana közötti viszonyról még csak sejtelme sincsen Marczalinak. Pedig ő is mondja, hogy „ez az a tan, mely hősöket és martirokat teremtett, a keresztyénség első hitvallóihoz hasonlókat. Az a tan, melynek alapja a szabad akarat megsemmisítése, ezernyi vértanuját lelkesítette a szabadságnak. Épen az emberi semmiségnek ez a könyörtelen kijelentése tette híveit legyőzhetetlenekké". Még jó, hogy azt a „könyörtelen tant" a fatalismus egy nemének nem mondja. Majd Kálvin politikai felfogását ismertetve, azt mondja Marczali (336-ik lapon), hogy nála „az igaz vallás berendezése a politikától függ", s ebben is „a nagy scholasztikusoknak, s közelebbről Aquinói Tamásnak méltó utódja". E szempontból (a vallás és a politika egymáshoz való viszonya szempontjából) Kálvin a maga rideg és kegyetlen fanatizmusával, melylyel magát és embertársait egyaránt alárendelte vallása elveinek, a középkor nagy alakjainak: VII. Gergelynek, Becket Tamásnak, Sz. Domokosnak utódja". íme Kálvin egyházi rendszere Genfben, Marczalinál „új önkényuralommá" fajul! „így valósíttatott meg rettenetes szigorral Isten országa. Ilyen tiszta theokrácziát Jeruzsálem pusztulása óta nem látott a világ. Nem is volt más a mintaképe Kálvinnak, mint a régi zsidó állam, mely egész feladatát az isteni tan foganatosításában látta". Ilyen szellemű jellemzésekkel tele van a reformáczió koráról szóló kötetnek minden lapja. így Knoxnál, a nagy skót reformátornál is hangsúlyozza Marczali „a vallásos vakbuzgóságot", és azt, hogy ; ; a szenvedett üldözés vak gyűlölettel tölté el a pápaság és a katholikusok ellen. Es minthogy hazájában a fejedelem azoknak állott részén, megengedettnek tartotta, hogy a nép maga intézkédjék a vallás ügyeiben". Sőt „harczias, lázongó s emberi tekintélyt el nem ismerőnek" is mondja. Szerző történetírásának jellemzésére még három dolgot akarunk megemlíteni. A 355. lapon ugyanis fölveti a következő kérdést: „megfelelt-e a reformáczió a feladatának? Arányban áll-e az, mit az emberiség vele és általa nyert, azon zavarokkal, pusztításokkal, és kegyetlenkedésekkel, melyek a hitszakadás (sic) következtében századokon át megakasztották Európa legvirágzóbb országainak fejlődését? R. katholikus szempontból a vád nemcsak a hit egységének feladása, egyéni nézet alapján, egy óriási hagyomány tekintélyének megdöntésével, hanem egy régi kipróbált szervezet elhagyása is, melynek helyébe nem tudtak jobbat, tökéletesebbet alkotni. Ezáltal pedig megingott nemcsak a vallásos élet, hanem az erkölcsi és társadalmi rend is. Pedig a hitújítók is csak tekintélyt állítottak szembe tekintólylyel: a r. kath. egyház dogmáival és kánonjaival szemben a szentírásra és saját ítéletükre hivatkoztak. Vallásos meggyőződésük hirdetésében pedig ép oly türelmetlennek, ép oly csalatkozhátatlannak tartják magukat, mint a pápák. Még a tudományos kérdéseket sem tisztán tudományos módon intézik el, hanem, ha szerét tehetik, csakúgy felhasználják erőszakra a világi kart, mint a régi hierarchia. Még Goethe szerint is, Luther és Kálvin századokra késleltették Európa értelmi fejlődését azáltal, hogy a tömeget hívták fel oly kérdések elintézésére, melyek megoldására csak a gondolkodók lehetnek illetékesek". Érdekes és jellemző Marczalinak a jezsuitákról való tanítása. „Általában a jezsuiták ugyanazon eszközökkel igyekeztek visszaállítani a régi egyház uralmát, a melyek eddig a protestantizmust segítették diadalra. A hitszónoklat, a nevelés, egyszóval az emberi kedély megnyerése, meggyőzése példa és tanítás által: ezek azon utak, melyeken a reformáczió haladt. Mint ott, itt is elhatott a hívőkre az apostolok lelkesedése és harczi tüze. Szellemi tekintetben tehát méltó ellenfelei voltak a jezsuiták a hitújítóknak; a mellett azonban igen nagy előnyük volt azok fölött. Egy akarat, egy czél intézte minden tehetsé ge
