Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-11-24 / 47. szám

Erősen hangsúlyozzák, hogy vissza kell térnünk a Krisztushoz. De hiszen, mi sohasem szakadtunk s nem is távolodtunk el beláthatlan messziségre a Krisztusról. (Nemcsak beláthatatlan messziségre nem szabad eltávoznunk a Krisztustól, de csak egy hajszálnyira sem. A tőkéről lemetszett szőlővesszőnek mindegy már, ha tápláló, életet adó alanyától egy hajszálnyira, vagy egy mértföldnyire fekszik is, — sorsa nem lehet más, mint az elhervadás. Élő közösség, — ez a mi életünk s egyházunk boldogulásának sine qua nonja, s a míg csak egy hajszál választ is el az élő Krisztustól, addig csak sorvadozó szőlővesszők leszünk. Szerk.) Őt prédikáljuk, vele akarunk boldogulni életünkben, idvezülni halálunkban, őt mint legtökéletesebb példányt mint Istenembert tartjuk hallgatóink elé. Hogy bűnösök vagyunk, az tagadhatatlan, folyvást ismétlik a lapok, de legalább beismerjük, mert a ki azt mondja, hogy bűn nincsen benne, magát csalja meg és igazság nincsen benne. Némelyek, a kik szeretnek bennünket leczkóztetni, szinte egész tökéletességet vindikálnak maguknak, úgy a professzor urak, mint világiak közül. Ezeknek ajánlom, hogy, mint mi minden penitencziális héten, énekeljék el ők is amaz éneket: „Nem bízhatunk érdemünkhöz, mert fejünkhöz köttetett a gyarlóság. Eletünk, ha megvizsgáljuk, úgy találjuk, nincs bennünk teljes jóság". (Sem azok a professzorok, sem azok a világiak nem tartják tökéleteseknek magokat, és sokszor és buzgón eléneklik a bűnbánó éneket. De hogy egyéni gyarlóságaik mellett nem volna joguk rámutatni az evangélium tükre által megmutatott fogyatkozásokra és a Krisztus által kitűzött tökéletességre, azt tagadjuk. A hogy szerző jogosan hirdeti gyülekezetében, hogy: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes" és: „Ne szabjátok magatokat a világhoz" — úgy joguk van hirdetni ezeket azoknak a professzoroknak s azoknak a világiaknak, még a lelkipásztorokkal szemben is. Szerk) Inkább a nagy üldözések óta mozgalmasabb, tevékenyebb életet nem folytatott a magyar reformátusság, mint napjainkban, s hogy ebből mi papok kiveszszük a részünket, azt eltagadni nem lehet. A kik olyan keveset tartanak rólunk, minduntalan hozzánk fordulnak, mert elvégre mi érintkezünk a valósággal, a néppel. A theologusok tápintézetének javításáról van szó : kérjük a gyülekezet lelkipásztorait. Lorántffy Zsuzsánnaegylet alakul: kérjük a gyül. lelkipásztorait. Nagypénteki társaság alakul: kérjük a gyülekezet lelkipásztorait. Lapok, folyóiratok megjelenhetésére: Kérjük a gyülekezet lelkipásztorait. Igen szép szellemi munkát végeznek a központban, de mi sem állunk összedugott kézzel, azt el kell ismerni. (Hogy ez ügyekben a czentrum a lelkipásztorokhoz fordul, az csak természetes. Azok, a kik ilyen dolgokat mozgatnak, nem milliomosok, a kik mindent a maguk erején valósíthatnának. Szükségük van a támogatásra. S ezt honnan nyerjék, ha nem az egyház egyetemétől? S ki ismertesse meg a hívekkel a nemes czélokat, ha nem a lelkészek? Ne keressünk kákán csomót; elég baj, hogy még legfontosabb és legnemesebb czéljainkra is csak koldulással tudunk összehozni néhány fillért? Szerk.) Folyvást a veszteségről beszél a rettenetes statisztika, a nyereséget nem veszi számon senki. Pedig a Dráván túl egész községek lesznek reformátusokká, ha ugyan van abban valami köszönet. Bent az ország területén új egyházak keletkeztek az utóbbi időben, úgy szólván a semmiből. (Azok a drávántúli áttérések ugyan nem fogják helyrebillenteni veszteségünk mérlegét, különösen pedig, ha azon a két kis gyülekezeten nem segítünk s engedjük, hogy vagy önmagát emészsze fel a teherhordásban, vagy pedig elcsüggedve újra a pápistaságba siílyedjen vissza. S hogy új gyülekezetek alakulnak, azzal se áltassuk el magunkat. Azt tessék figyelembe venni, hogy míg 1869-ben a reformátusok százalékszáma 14'86, az evangélikusoké 8-07 volt, addig 1899-ben már 12'86-ra, illetve 6 84-re szállott alá. Ezek a kétségbevonhatatlan statisztikai adatok hiábavalóvá és üressé teszik minden önámításunkat és azt bizonyítják, hogy folyton pusztulunk, veszünk. Szerk.) Az irodalmi társaság minden dicséretet megérdemlő munkát végez, úgy a tudományos téren, mint a népies ololvasmányok kiadásával. (De azt is tessék figyelembe venni, hogy hányan hiányoznak tagjai közül, s hogy mily szégyenletesen nagy a tagdíjhátralékok összege, s akkor válik el, hogy dicsekedhetünk-e? Szerk) Évrőlévre előkerülő gyűlései az egész magyar prot. világ értelmiségét összegyűjtik és terveznek és tanácskoznak legjobb erőik szerint. Bár, mint őszinte ember, erre is megmondom, hogy ezen gyűléseknek több a virága, mint a gyümölcse. Hogy mindezek mellett a dekadenczia egyháziasságban, hitben, virágzásban általános volna: azt én nem bírom elhinni. Tapasztalatom, mely ugyan eléggé szűkös, — nem is ezt mutatja. Csak kérdezem az én tiszteletreméltó kollegáimat: a keresztúri, pátkai, bicskei papot, és másokat is: Vájjon gyülekezetük hátrább ; áll-e most buzgóságban, erkölcsben, tudományban, hitben, mint ezelőtt 20 vagy több évvel állott, midőn tiszteletre méltó barátaim oda kerültek? Én írásban kiadom, akár meg is esküszöm rá, hogy nem áll hátrább, de nem áll hátrább Sárbogárd sem. (De hát akkor miért könnyűk az emberek a nehéz időben, s hogyan van az, hogy egynéhány szocziálista agitátor semmivé teheti a lelkész tekintélyét s romba döntheti mindazt, a mit épített ? Szerk.) Mondottam, hogy napjainkban az idők nehezek, hiányzik az a patriárkhális nyugalom a sebbel-lobbal rohanó században, melyben az ideálizmus virágai fogantatnak. De ennek a kornak lezajlása után ismét ki fognak sütni az emberiség jobb napjai. (Igen, de csak akkor ha azt a példabeszédet tartjuk szemünk előtt, hogy: Segíts magadon, s az Isten is megsegít. Ha Krisztus és az apostolok azt várták volna, hogy a világ magától újjá fog születni s nem igyekeztek volna annak vajúdását siettetni, akkor ma is csak ott volnánk, sőt még nyomorultabbul volnánk, mint volt a világ ő előttök. Szerk.) Szegénységünk sem volna olyan letörő, ha nem a szentelt pénzes láda volna a mostani emberiség palládiuma. Mert a pénznél értékesebb dolgok, ha megszívlelnénk: a becsület és békés nyugalom,, nyilt szív és nyájasság, odaadó bizalom és megosztott szeretet, a mások boldogságában lelt öröm és részvét szenvedéseikben, mindez igy együtt és fölöttünk a kék ég, meg a csöndes vizek s a virágos mezők és mind az a sok minden, a mi körülöttünk él létezésének misztériumaiban, mindez töménytelen gazdagság is a mienk mind, háborítlanul a mi tulajdonunk. Dúsan elég, a míg tart az életből ide lent s talán a jövendő életre szóló ígéret sem hiányzik belőle. Csakhogy ennek az elfogadásához ideálizmus kellene, a mi pedig hiányzik belőlünk. De elcsüggedni azért nem kell; én hiszem, hogy az emberiség közös epedése megszüli majd azt a közszellemet, a melyben háttérbe vonul ismét az önzés és az anyagi érdek s friss tűz gyulád fel az ideálok szentélyében. (Csakhogy azt az epekedést nekünk kell irányítanunk s a Krisztushoz vezérelnünk, nem pedig tétlenül szemlélnünk, hogy quomodo mundus se expediet. Szerk) De minthogy sok beszéd: szegénység, tehát bevégzem