Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-11-24 / 47. szám

szal való elógiázást, melylyel csaknem hétről-hétre találkozunk, szóban és írásban. Két harczoló fél közül a melyik folyvást jajgat, már azzal a szepegéssel előre lefekszik a megadás vánkosára, a győzelem reménye nélkül. Mindenik háztartásban van baj. Ha nem okos a háziasszony: hát elpanaszolja a bajt fűnek, fának; ha okos: elhallgatja. Az a szüntelen való kéjelgés a csüggetegségben, a hangzatos frázisok dobálása, hogy hogy hát ardet Ucalegon, hogy pusztulunk, veszünk, némelyeket annyira visz, hogy a vizió segélyével látják a magyar reformátusság végpusztulását. A szenvelgés az irodalom átka, mondja Carlyle, ép úgy, mint idősebb testvére, a képmutatás, átka a morálnak (A magyar protestantizmust mi sem féltjük a megsemmisüléstől, mert hiszszük, hogy minden mi sok mulasztásaink mellett is megőrzi azt Isten kegyelme a haza boldogságára és üdvére; de hogy a veszedelmeket felmutató és a tevékenyebb munkára felhívó, lélekből fakadt szavakra azt lehessen mondani, a mit szerző lenézőleg mond, hogy azok „rekedt pathószszal való elegiázások", „a csüggetegségben való szenvelgések", „hangzatos frázisok", „képmutatás" stb. az — sajnos — csak azt mutatja, hogy még olyan ember is, mint felolvasó, csak szűk látókörben vizsgálja egyházi állapotainkat s igazán komolyan még nem gondolkodott felölök. Ergo: azokra a panaszkodó és figyelmeztető szavakra még mindig nagy szükség van. Hogy ezek a való helyzetünket feltáró felszólalások „jogosulatlanok és helytelenek" volnának, azt meg épen a leghatározpttobban tagadjuk. Bajainkat elpanaszoljuk, de nem fűnek-fának, mint szerző állítja, hasonlítván bennünket a nem okos, mondjuk ki nyíltan : a bolond háziasszonyhoz; hanem elpanaszoljuk magunk között, hogy önmagunkat figyelmeztessük és buzdítsuk azok orvoslására. Nem jogos ez? Nem helyes ez? Az lenne az okos, a mint szerző ajánlja, hogy még magunk előtt is elhallgassuk ós eltagadjuk? Épen az a baj, hogy még mindig ezt teszsziik, s önmagunkat csalván meg : egyházunk romlását engedjük továbbra haladni. Nem, az égre nem ! Nem eltitkolásra, nem eltussolásra van itt szükség, hanem nyilt őszinteségre, bármily nehezünkre essék is az. Csak helyzetünk s önmagunk igaz megismerése segíthetnek bennünket arra, hogy bajainkat Isten segítségével orvosolhassuk. Szerk.) Nem heverészünk mi tétlenül, mint Tóth Lajos állítja, a Bethesda tavánál, várva míg valamely jótékony szellem megmozdítja a vizet, hogy aztán egyetlen ugrással minden szenvedéstől meggyógyuljunk. Á ki ilyent állít, az valótlant állít Pedig némely írásokban vagy nyomtatásokban — t. i. a lapokban — a sorok közül nem egyszer azt olvashatjuk ki, hogy mi haszontalan szolgák vagyunk. Nohát ez egyszerűen nem igaz. Ilyen pókháló állitások ellen védekeznünk is felesleges. (Ezt a vádat, mintha lapunk — mert hiszen a megjegyzések mind csak arra vonatkoznak — a lelkészeket haszontalan szolgáknak tekintené vagy minősítené, a leghatározottabban elutasítjuk magunktól. Mi csak azt hangoztattuk, hogy egyházunk bajban van; hogy készületlenül találtak benniinket^az újkor nagy átalakulásai és hogy lelki gondozásunkat intenzivebbé, közvetlenebbé, szélesebb körben mozgóvá kell tennünk, ha elvesztett poziczióinkat vissza akarjuk szerezni. Ezt most is hangoztatjuk és teljes mértékben fentartjuk, mert a nehéz időkben a könnyű emberek meg nem állhatnak, — a könnyű embereket pedig csak az evangélium teheti súlyosokká és rendíthetetlenekké. Ne vágjuk oda sértően azt a „nem igaz"-t, hanem fontoljuk meg higgadtan helyzetünket, helyzetünk által felmutatott kötelességeinket s eddig végzett munkánkat, s akkor majd be fogjuk látni, hogy még soknak hijjával vagyunk. S talán akkor majd cselekvésre is indulunk, a helyett, hogy egymást sértegessük és hazudtoljuk. Szerk) Hanem, hogy zavarba hoznak bennünket, az tény. Nevezetesen újabban hangosan hirdettetik, hogy a belmisszió az az egyedüli mediczina, a mely még meggyógyít bennünket. Az embernek a füle fáj, már a szó hallatára. Csodálatos, mintha az a belmisszió egy új elem volna, melyet most födöztek fel. Ént azt állítom, Keresztelő János és Pál apóstól óta az utolsó etyeki papig minden lelkész teljesített, teljesít és teljesíteni fog belmissziót, nem — mint Arany János írja — a hírért, nem a dicsőségórt, nem hogy a világnak üssön vele czégért, hanem mert az kötelessége. Nem belmiszsziót teljesít-e a lelkész a versengő házasokkal való elbánásnál, a haldokló beteg ágyánál, a konfirmácziói tanításnál, a népiskolai oktatásra való felügyeletnél, az igehirdetésnél, sőt azt teljesíthet, ha arravalóság vagyon benne, még a lakodalmakban is. (Azt teljesít. De mondja meg szerző, hogy a lelkipásztori belmissziónak itt körülírt munkái elegendők-e arra, hogy híveink lelke teljesen a mi befolyásunk alatt maradjon s ne hajtassók ide s tova a tudományoknak és a tévtanoknak különböző szelei által? Elegendők-e arra, hogy a lelkipásztort feleslegessé és meggyülöltté ne tegye egy pár szocziálista agitátor? Elegendők-e arra, hogy fentartliassuk híveinkben az ősök hitét, egyházszeretetót és áldozatkészségét ós végezzük a megtartó és segítő szeretetnek mindama munkáit, a melyeket Krisztus evangéliuma előnkbe írt ? Ha elegendők volnának, nem kellett volna ily czíinet adni értekezésének: „Nehéz idők, könnyű emberek".) Az igehirdetésről legközelebb nyíltan kimondta egy Nagyt. professzor úr, hogy a szószékben egy prédikácziónak elszavalása — melyet sokszor nem is az illető lelkész írt meg — egyáltalán semmi értékkel nem bír. De hát, akkor minek tanítanak homiletikát és szónoklattant s minek adnak ki prédikácziókat. (Azt az írásmagyarázatot és azt a homiletikát épen azért tanítják, hogy a ki a lelkipásztorkodásra szentelte az életét, a szentírásból, ne predikácziós könyvekből merítse az igét, s a maga lelkének teljességéből szólhasson a gyülekezetben, ne pedig más tollaival ékeskedjék. A prédikácziós könyvek nem arra valók, hogy azok beszédeit elszavaljuk, hanem hogy gondolataikkal lelkünket, elménket termékenyítsék és a helyes beszédírásra tanítsanak. Ez a szerepük azoknak külföldön, s jaj volna annak a papnak, a kiről kisülne, hogy nem a maga, hanem más beszédeit prédikálja. Szerk.) Én szerintem pedig a szószékből való igehirdetés — ha úgy tetszik — szavalás a papi funkcziónak a fő mozzanata. Ott vagyok együtt a gyülekezetemmel s ott taníthatom őket jóra, igazra, hitre, egyháziasságra. Hogy ez nem minden, azt én bölcsen tudom, de hogy semmi volna: azt tagadom. (Hogy a templomi igehirdetés semmi volna, azt nem állította senki, s nem is állíthatja józan észs'zel senki. A templom az igehirdetés örök központi helye; de hogy nem egyetlen és kizárólagos helye, az kétségtelen. Sokan vannak, a kiknek nagyon is szükséges volna az evangélium a maga vigasztaló, világosító és megszentelő erejével s a kik még sincsenek ott a templomban. Hát ezekkel mit csináljunk? Hagyjuk őket a kétségbeesésben, bűnben, kárhozatban ? Szerző is azt feleli ezekre a kérdésekre bizonyára, hogy: ne. De ha: „ne", akkor menjünk el hozzájok s tegyük lelki gondozásunkat intenzivebbé és szélesebb körűvé, mint a milyen volt eddigelé, s vigyük el hozzájok ne Gyöngyösy, Fejes, Szilády stb. szavait, hanem a Krisztus evangéliumát. Szerk.)