Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-11-17 / 46. szám

az utána következő szónoknak, régi jeles költőnknek: Lévay Józsefnek, Borsod vármegye egykori alispánjának. Mily édesen zendült meg költői lantján a dal a szegény apostolokról, a régiekről, kiknek számuk csekély, kezük fegyvertelen, de el nem tiporja őket Róma s Jeruzsálem, s a mai apostolokról, kik köztünk járnak s hitünk lángját fel-fellobogtatják. Megható volt különösen ez a versszakasz: „Apostol a földhöz tapadt szegény is, Kire a sors nehéz igát rakott; Verejtékes minden órája, mégis Az Úrnak bir szentelni egy napot. Apró családját körbe ülteti, S a bibliából olvasgat neki". De szép ennek a költeménynek minden egyes sora. Szeretném idézni az egészet; de csak legalább a következő két versszakot legyen szabad még az emlékezetbe visszaidéznem, melyek mintha egyenesen nekünk, papoknak szólnának: „Pihenni nincs idő ... a fejsze immár A fáknak gyökerére vettetett, Egyes törzsek kidőlte sem kicsiny kár, Egész erdő veszt azzal életet. Az új sarjat se biztosítja más, Csak védelem, csak gondos ápolás . . . Hajónk ádáz hullámokkal csatároz, Ostromolják a viharos szelek, De nem rendül hitünk, e régi árbocz, Az Úr lelke jár a vizek felett. 0 benne bízunk, benne bízni jó, S révpartra ér a hányt-vetett hajó". — A szép költeményt maga a jeles költő adta elő, kit büszkeséggel vallunk mi reformátusok a magunkénak, s kinek mélyen érző, vallásos kebléből vajha minél több szent ének ömledeznék a magyar ref. Sión Isten dicséretét zengő gyülekezetei lelki szomjának enyhítésére, buzgóságának táplálására 1 Teljesen kielégítve az elhangzott lelkes szózatoktól, távoztunk aztán el e pompásan sikerült díszközgyűlésről, melynek méltó befejezéseül együtt énekeltük mindannyian a karral: „Isten áld meg a magyart Jókedvvel, bőséggel!" (Vége köv.) Lévay Lajos. külföld. Külföldi szemle. A franczia protestantizmus ez évi beléletéből szomorúan érdekes jelenségekről értesülünk. A pápás egyházból a protestantizmusra áttért papok („anciens prétres) kitört a belső egyenetlenség. Meillon volt r. kath. pap s jelenleg néraci ref. lelkész ugyanis egy, Doumergue montaubani theol. tanár előszavával ellátott „L'ancien prétre et le ministere évangélique" czímű röpiratot adott ki, a melyben azt hangoztatja, hogy a Rómát megunt papok üdve kizárólag a zsinati église réformée de francé alakú protestantizmushoz való feltótlen csatlakozásukban van, s kiváló elő vigyázatot és óvatosságot ajánl a ko rábbi r. kath. papoknak a theoiógiára való bocsáttatása, illetve a ref. lelkészi hivatalokra való alkalmaztatása tekintetében. Egyedül a protestantizmus evangelizálta — úgymond — Francziaországot, ép azért vezessétek a lelkeket a protestantizmuson át az ev. keresztyónségre. A régi jó franczia hugenotta zászlót adjátok a korábbi pápás papok kezébe, mert ez az evangélium egyetlen zászlaja Francziaországban. Óvakodjunk az angol ritualizmus és a német liberalizmus színeitől, mert a franczia protestantizmus után csak az üres pápistaság romjai következhetnek. Ezzel ellentétes álláspontot foglal el Bourrier lapja, a „Chrétien frangais". Ebben Vidaéot, a pápás expap s mai ref. lelkész, teljesen önállóan ós függetlenül az evangéliumi reform ügyét vitatja a r. katholicizmnsban Az áttért pap is sokkal mélyebben gyökerezik a római katholicizmnsban, hogysem oly hitvalláshoz csatlakozhatnék, a melyet egész életén át gyűlölt és megvetett. A protestantizmus szellemének a r. katholicizmus körében való meghonosítására és terjesztésére kell tehát törekedni Francziaországban. A hivatalos jellegű protestantizmus sokkal szárazabb valami, hogy sem az évszázadok óta a r. katholicizmus karjaiban nyugvó nagy néptömegeket meghódíthatná. S aztán a prot. hitvallásnak nincs-e magának is szüksége komoly reformokra? Mint látjuk, itt személyes ellentétekről van szó, a melyek nagyon is a pápás polemikára emlékeztetnek. Meillon röpirata p. o. nem épen lovagiasan bánik el Bourrier személyével és művével, ki pedig áttérése óta ugyancsak küzd szóval és tollal „Az Istenért és az ő evangéliumáért, s a testvérek üdvéért és Francziaország jövőjéért". Hozzájárul még az is, hogy a középpárt „La Vie nouvelle" s a liberalizmus „Le Protestant" cz. organuma is rokonszenvez Bourrier egyéniségével és annak művével. Ezek az egyetlenségek annál sajnálatosabbak, mivel az antiprotestáns áramlat ma fenyegetőbb alakban lép föl Francziaországban, mint bármikor. Egyik legkiválóbb képviselője ennek Benau/d, ki számos röpirataiban ugyancsak hevesen támadja a protestantizmust s küzd „Francziaország vallási-politikai, szoeziális és nemzeti deszinfekeziója (sicl) ellen". A protestáns papok — úgymond — a porosz vallás papjai; s brutális erőszakra, sőt egy nagy antiprotestáns értekezleten egy újabb Bertalan-éj rendezésére hívta föl pápás honfitársait, Előkelő katonai körök segítségével 500 ezer frank tőkével „La Délivrance" czímű folyóiratot is létesített, a melynek programmjában olvashatjuk a következőket: „Huszonöt év óta egy 62 ezer protestánsból álló minoritás dominál nálunk, alkot törvényeket és elnyom 36 millió franczia polgárt. Uraink ezek és elnyomóink. Az összes államférfiak, a kik 25 év óta a kormány élén állottak s a katholikusokat üldözték, protestánsok voltak. Elfáradtunk már abban, hogy továbbra is elnyomottak, üldözöttek és legyőzöttek legyünk". Mi több, egy nltraorthodox protestáns pap, Mercier is szekundál neki, ki „L'esprit protestant" cz. lapjában azt írja, hogy „a liberális protestánsok nagyobbára külföldiek s távolabb állanak az orthodoxiától, mint a zsidók, mohame dánusok ós hinduk, a kik mint lutheránusok rokonszenveznek Németországgal és Dreyfussal, s veszedelmesebbek a jezsuitáknál". Bizony igen elszomorító, hogy franczia hitrokonaink így torzsalkodnak magok között, s a helyett, hogy a hatalmas ellenféllel szemben erejöket egyesítenék, a felekezeti eltérések kiélesítése által önmagukban hasonlanak meg. A montaubani ref. theol. fakultás a nyáron ülte meg 300 éves fennállása jubileumát, a melyen a franczia és svájczi ref. theol. fakultások s a toulousei egyetem tanári kara gazdagon volt képviselve. Benőit és Félice tanároknak a fakultás történetére vonatkozó előadásán kiviil főleg a toulousei egyetem (r. kath.) rektorának üdvözlő beszéde tűnt ki, a melyben gazdag egyházhistóriai alapon a vallásos nevelésnek az értelmi és nemzeti