Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-11-17 / 46. szám

protestáns püspököt, környezve olyan magas állású férfiaktól, mint Hegedűs miniszter, Tisza Kálmán, br. Prónay Dezső, Yay Béla, Podmaniczky Géza ós Radvánszky Béla bárók, Laszkáry Gyula, Zsilinszky Mihály és mások. És mikor láthatunk egy seregben együtt annyi lelkes liarczosát a protestantizmus szent ügyének, mint ilyen alkalommal, mikor a protestáns irodalmi társaság zászlója köré százak és ezerek gyülekeznek össze: a papok, tanárok, világi urak, tarkítva a hölgyek ékes koszorújától ?! A díszgyűlést Gyurátz püspök nyitja meg, rövid, de tartalmas beszéddel üdvözölvén az ünnepi közönséget. Azután br. Vay Béla, a tiszáninneni egyházkerület főgondnoka emel szót, hogy testvéri szeretettel üdvözölje az irodalmi-társaság tagjait. Utána ugyanezt teszi a helybeli ev. és ref. egyházak részéről Zelenka Pál püspök, kit ezúttal hallunk először. Emelt, erőteljes hangon tartott s bibliai idézetekkel átszőtt beszédében nyomatékkal hangsúlyozta a hazai két evangéliumi egyház testvériségét; mire lelkes éljenzés lett a válasz. Nagy várakozás közt emelkedett fel most helyéből Társaságunk világi elnöke, Hegeclüs Sándor miniszter, kinek magas állása kétségkívül bizonyos nimbuszt kölcsönöz, de kinek magasan szárnyaló beszéde sokunkat már akkor is lelkes tapsokra ragadott, mikor ez a nimbusz még nem övezte őt körül: pápai első vándorgyűlésünkön. S bizonyos vagyok benne, hogy a miskolczi fényes gyülekezet akkor is csak úgy el lett volna ragadtatva a mi vezérünk ékesen szóló, lelkesedésre hevítő beszédétől, ha a világi dicsőség sokaktól irigyelt vagy csodált babérja nem koszorúzza homlokát . . . Előttem fekszik e beszéd nyomtatásban; de mily halvány másolata ez a lélek mélyéről jövő s lélekkel és tűzzel elmondott élő beszédnek. De azért csak jó lesz elolvasni ismét és ismét, hogy lelkünkbe vésődjenek és tettre buzdítsanak az e beszédben foglalt igék. „Mi a mi erőnk, nekünk protestánsoknak?!" — kérdi a szónok, s megfelel rá ekképen: „ A felvilágosodás, a mit a mily mértékben terjesztünk az értelmiség és a nép között, abban a mértékben hódít ott hitünk. A protestáns a szótól, betűtől, a tudománytól nem félt soha. Mindig elve volt a felvilágosodás és a változott viszonyokhoz való bölcs alkalmazkodás". Ezt a feladatot az irodalmi társaság mindig szem előtt tartotta és tartja. „Most íme — folytatja — szükségét érezzük annak, hogy a nőkhöz férjünk, mert a ki bírja a nőt, bírja az egyházat is; és megindítottunk egy vállalatot, a mely protestáns női olvasmányokat tartalmaz. És hogy közvetlenül a forrásokhoz vezessük híveinkét, megindítottuk Kálvin ós Luther iratainak kiadását. Talán abból az őserőből, abból a lelkesedésből, a mi ezekben le van téve, talán abból a lüktetésből mindenki fog érezni valamit, mikor e műveket olvassa és ennek következtében megerősödik hitében és kétségtelenül megmarad abban. Mert korunk nehéz feladatai, nehéz megélhetési viszonyai és borzasztójmegpróbáltatásai között sokkal inkább szükség van a hitre, az evangéliumra, mint valaha". — „De az élő szó most már nem elég, papi prédikáczió teljesen elégtelen (!). Most mindenkinek apostolnak kell lenni, és az igazi protestáns szellem abban van, hogy a papok segítségére ott vannak a világiak, ott vagyunk mindnyájan és részt veszünk nemcsak az egyház kormányzatában, de egyúttal a cura pastoralisban és a beimisszióban is". Ez főként világi urainknak szól s vajha szívökre vennék mindannyian. . Megható volt a visszaemlékezés a protestantizmus két nagy halottjára, Szilágyi Dezsőre és Piüszky Ágostonra. „Ott voltam holttestüknél, láttam koponyájukat kihűlni, bámultam, hogy a tudomány azon gazdag tárháza, az eszmék küzdő tábora, a pezsgő gondolkodás és kitartó lelkesedés, a mely sajátjuk volt, egy lehelletre miként szűnik meg. De ez a lehellet nem a hit fáklyáját oltja el, hanem ennek lángját csak fokozza". — Szép a beszéd befejezése is: „Azért mindnyájan úgy teljesítsük kötelességeinket, hogy ha megkérdik tőlünk: quo vadis? azt mondhassuk: megmaradtunk Uram, a te útadón és azon másokat is megtartottunk. Úgy legyen!" Magától értetik, hogy szűnni nem akaró hatalmas éljenzéssel mondotta rá a fellelkesített nagyközönség és mi mindnyájan az áment. A titkári jelentést Szöts Farkas titkárunk rekedtsége miatt Petri Elek theol. tanár kezdte elolvasni, azután pedig, hogy az ő hangja is fátyolozott lett, mégis csak titkárunknak kellett megpróbálkozni a jelentés berekesztő részének előadásával. Örömmel értesültünk e jelentésből a Társaság tagjainak folytonos gyarapodásáról, miben főrésze van ezeknek a vándorgyűléseknek is. Összesen 1342 tagot számlál idáig a magyar protestáns irodalmi társaság. Tekintélyes szám, de hogy nagy feladatunkat megoldhassuk, e számnak meg kellene tizszereződnie. Talán a tervbe vett vidéki fiókkörök felállítása s ezentúli vándorgyűléseink toborzása következtében e czélunkhoz is közelebb jutunk majd. Érdekkel néztünk a br. Prónay Dezső egyetemes egyházi felügyelő alkalmi beszéde eló is. Előbb szabad előadásban beszélt, utóbb kéziratból olvasta mondandóit. Kegyelettel újítá fel a társaság első elnökének, br. Yay Miklósnak áldott emlékezetét; azután hosszasabban szólt egy olyan thémáról, mely becsületére vált volna egy szakképzett theológusnák is : a láthatatlan egyházról, a keresztyénség egyetemes vallásáról. Buzdított végül szent vallásunk szeretetére, a nélkül azonban, hogy gyűlöletet éreznénk a más vallásúak iránt. És itt egyszerre csak szóba hozza, mintegy meglepetésszerűleg, az unitáriusokat, a kiknek körében, úgymond, szintén sok jeles író van; őket sem kellene mellőznünk társaságunk feladatainak megoldásánál. — Erre itt-ott egy kis mozgolódás támadt; sőt csendes megjegyzéseket is lehetett hallani, bizonyára olyas félét: hogy a nemes báró e passzust bátran ki is hagyhatta volna beszédéből. Mindazáltal élénk éljenzésben részesült ő is, úgy beszéde közben, mint felszólalása befejeztével. Még fokozottabb mértékben kijutott az éljenekből 92