Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1901-10-20 / 42. szám
tést, másutt minden család egy sódart, vagy legalább sertéslábat. Ily alapokon épültek fel a protestáns egyházak és népiskolák; ily áldozatokat hozott a magyar protestáns nép az oktatás és a közművelődés, a magyar nyelv és nemzetiség érdekében. Hozott? hoz még ma is. Vannak vidékek, hol egy-egy parasztcsalád évenként 70—80 koronát megérő terményeket acl egyháza és iskolája számára. Falatja felét hozta és hozza áldozatul a protestáns nép, csakhogy a vallás s a hazai műveltség oltárain égő szent tűz táplálékot nyerjen. No de alapítsunk közép- és felső iskolákat, — kollégiumokat ! — Ide már nem elég a szegény jobbágy egy véka rozszsa, egy pár csirkéje, tojása, bár ott kell állani az egyszerű párnak is, p. o. az ünnepi követek és szolgák, nem régen még a szuplikánsoknak nyújtott krajczárokkal, élelmiszerekkel a főiskolák támagatói között; ide már gazdag földesuraságok, úrnők, fejedelmek, fejedelmi asszonyok kellenek: Perényi Péter, Gábor, Török István, Báthory, Bethlen, Rákóczy György, Lorántffy Zsuzsánna, Apaű Mihály uram s más ilyenek, vagy pedig népes és vagyonos városi protestáns községek, mint Debreczen, Kolozsvár, s a nagy kunsági városok, mint Czegléd, Kőrös, Kecskemét, Halas, hol a városok közbirtokaiból szakítanak ki több-kevesebb hold földet iskola-alapításra. De még a fejedelmi alapítványok nyomán keletkezett nagyobb iskoláknál sem szabad ám százezrekre menő alapítványokra, 70—80,000 koronát megütő évi jövedelmekre gondolni. Pénz még a főurak, fejedelmek pénztáraiban is szűken volt a mult századokban; patriarkális módon, csak szegényesen, sok küzdelemmel ment az iskolák alapítása és fentartása. Valami régi épületet, Patakon talán egy régi kolostort alakítottak iskola-épületté; más épületeket átalakítottak 2-3 szobás tanári lakásokká, avagy ilyeneket építettek; azután gondoskodtak lakásról, néhol ú. n. gunyhókról a szegény tanuló gyerekek és ifjak számára; az urasági vagy városi erdőkből került fa tanárok és tanulók számára. Az alapítók egyike alapítványul átadta az iskolának egyik szőlejét, másika a jobbágyoktól neki járó bordézsmát, harmadika a vízi malma után nyert vámot, Apafi fejedelem rendelt évenként több száz kő-sót; no egy némelyik vagyonos úr vagy úr-asszony életében vagy végrendeletében adott s hagyott egy-két ezer forintot, kisebb-nagyobb földbirtokot, így azután ezek jövedelmeiből, az egyházak pénztárából nyújtott segélyből kitellett a tanárok szerény fizetése, 300—400 forint egynek-egynek évenként. így aztán tanár lett; de hát tanuló ? Hát hiszen voltak akkor is jobb módú szülők, a kik iskolába küldött gyermekeik élelmezéséről, ruházatáról tudtak gondoskodni. Voltak többé-kevésbbé vagyonos nemes urak, közbirtokosok; csakhogy ezek fiaikat nem azért iskoláztatták, hogy azokból tudósokat, hivatalnokokat neveltessenek, hogy addig, a míg a paterna rura-n, az ősi birtokon való agarászást és gazdálkodást önállóan megkezdenék, avagy a míg a 22—24 éves kort elérve, a megyei tisztviselői — de nem hivatalnoki — pályára léphetnek, ragadjon rájuk több-kevesebb a tudományokból, vagy legalább a tudományos mázból. Igen, de hát a lelkészek, tanárok, tudósok, ügyvédek, mérnökök, orvosok kikből lesznek ? Biz ezek csak szegény fiúkból; a szegény fiú apjának pedig nem volt tehetsége arra, hogy fiát 12 évig házán kivül iskoláztassa. Még a XIX. század első felében is volt a kollégiumok falai között sok oly jobbágy fiú. ki a szülei háztól némi fehér ruhával, egy pár csizmával, zsebében egy húszassal indult el az iskolai év kezdetén, s egyéb segítségre egész éven át hazulról nem számíthatott. A szegény székely — mint a monda tartja — felkötött fia hátára egy kenyeret, elkísérte azon hegytetőig, melyről meglátszott a nagy-enyedi kollégium teteje ; s ott az iskola fiam! — mondá az apa — menj oda, s majd látogass haza, ha pappá leszesz. Önök Budapesten felnőtt vagy itt tanuló ifjak mosolyognak, csudálkoznak, kételkednek ily beszédeken. Pedig úgy volt, s felemlítettem ezt épen azért, hogy tisztettel, kegyelettel hajoljunk meg azon buzgó protestáns ősök előtt, kik a legnehezebb anyagi viszonyok között is tudtak áldozni a hazáért, egyházért, iskoláért, műveltségért. Gondoljanak kegyelettel azokra a szegény protestáns tanulókra, a kik mint a nagyobb deákok szolgái, mint mendikánsok, mint temetésre járó deákok, később mint legátusok, szupplikánsok, korrepetitorok, nevelők 10—-15 évig küzdöttek szigorú anyagi bajokkal, éheztek, fáztak, izzadtak, csakhogy a magyar hazának, az egyháznak, a társadalomnak hasznos polgáraiul felküzdjék magukat. S felküzdötte magát ezenkívül némelyik oly család alapítójává, melynek tagjai közül később hírneves, anyagilag fényes helyzetbe jutott férfiak álltak elő. De őrizzük s elevenítsük fel időnként emlékét kölönösen azon férfiaknak, kik a mi budapesti theol. akadémiánk és főgimnáziumunk létrehozatala érdekében kiválókópen és ritka sikerrel fáradoztak. Őrizzük meg emlékét Török Pálnak, volt pesti lelkésznek és püspöknek, ki 1840-től kezdve, 1883 október 7-én bekövetkezett haláláig, tehát több mint négy évtizeden át sok éjet átvirrasztott, sok, nagyon sok órát dolgozott íróasztala mellett, sok kérő, buzdító felhívást, „ Szózat"-ot, adakozási ívet szerkesztett, ezek sikere érdekében egyeseknél, testületeknél bekopogtatott ez intézetek létrehozása, felvirágoztatása érdekében. Őrizzük meg Ballagi Mór emlékét, ki késő korig megőrzött lelkesültségével lelkesítőleg hatott az ifjak nagy seregére, és sokoldalú tudományosságának messze lövellő sugaraival fényt árasztott az ő közreműködésével megalapult intézetre is. Őrizzük meg Gönczy Pál emlékét, ki mint az oktatás- és nevelés ügy egén egyik elsőrendű, országos hírű csillag kijelölte mindjárt e gimnázium létrejöttekor az irányt, melyben ennek fejlődni, haladni kell, s ki évtizedre nyúló igazgatósága alatt országos hírt, közelismerést szerzett ez akkor még zsenge intézetnek. De a szellemi vezérek mellett méltó tárgyai tiszteletünknek, hálás kegyeletünknek ez intézetek anyagi jótevői is, kik a tanintézetek épületeinek emelésében, a tanári fizetések javításában, a szorgalmas, de szegény tanulók segélyezésében, a nemes verseny élesztésében jelentékeny áldozatot hoztak. Egyenként elősorolni az áldozok neveit nincs időnk; mindkét testvér intézetnek története meg van írva, olvassák el önök azokból a tanügy iránt érdeklődött nemes lelkű férfiaknak és nőknek íveket betöltő neveit; olvassák el az épület falába illesztett márványtábláról azok névsorát, kik az épület emeléséhez százakkal, ezrekkel járultak; én itt ez alkalommal csak azok neveit említeni fel, kiknek jótéteményeit önök közül is élvezik néhányan minden iskolai év végén. Szíjj Sámuel, egy közönséges budapesti iparos, az ez épülettel rézsút átellenben fekvő házát, illetőleg ennek árából 33,000 frtot hagyott az intézetre; a jövedelem felét tanári fizetésre, felét ösztöndíjra. Egy másik pesti polgár: Szalay István, 5000 frtot hagyott ösztöndíjra. Balassa Antal k.-nyéki volt földbirtokos, nyéki földbirtokát és budai házát, felében tanári fizetésre, felé-