Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-10-20 / 42. szám

Énekeskönyv czóljának, mert hiszen a külföldi protestánsoknak is van valami érzékük az egyházi és vallásos szükségek megítélésében, és azt nem látom sehol, hogy ily elvek vezették volna őket, midőn új énekeskönyveket adtak ki. Nekünk a ma élő nép vallásos szükségeit kell kielégítenünk, nem nyelvtörténeti maradványokkal, a mi a tudomány dolga, hanem érthető és élvezhető vallásos énekekkel. A régiségből, nyelvben, gondolatban, maradjon ugyan meg mindaz, a mi ina is hat és éltet; de az élő egyházat sem nyelvben, sem gondolatban nem czélszerű elszakítani a maga korától. Gondolnunk kell iskoláinkra, gyermeknevelésünkre, a nők mindinkább szaporodó sokaságára, a kiknek félve adjuk kezükbe Énekesünket, vagy a kik Imakönyvekkel cserélték azt fel, és azután, azt hiszem,, nem lesz okunk a habozásra, ha Gyűjteményünk megadja a módot az új Énekeskönyv megszerkesztésére nézve. Ennek a gondolatnak élve végeztem kötelességemet, a melynek teljesítésével egyetemes egyházunk megbízott. Időmet, erőmet, munkámat nem sajnálom, ha egyházunknak szolgálhattam. Sátoralja-líjhely, június hó, 1901. Fejes István, az egyetemes énekügyi bizottság elnöke. iskolaügy. Protestáns iskoláink jóltevői. Felolvastatott a budapesti ref. theol. akadémia és gimnázium október 12-én tartott emlékünnepélyén. A hála, a kegyelet érzése egyik legszebb, már az ó-kor klasszikusai által is gyakran dicsőített vonása az emberi léleknek. Ezt az érzést fejleszteni, erősíteni egyik legnemesebb hivatása mindazoknak, kik az emberi lélek képzésére hivatvák, minők az édes anyák, apák, nevelők, tanítók, írók, lelkészek. De különösen hivatása ez az iskolának, hol a gyengéd ifjúi szív kiválóan alkalmas e nemes magvak befogadására és kicsiráztatására ; s hol az eszményi, az ideális világ iránt való lelkesedés könynyen ébreszthető és fokozható. Igen helyesen intézkedett azért a budapesti ev. reform, egyháztanács, midőn ezelőtt néhány évvel elhatározta, hogy minden iskolai évben egyszer, október hó 7-ik napja körül, mely nap a budapesti ref. theologiai akadémia s a református főgimnázium elsőrendű alapítójának, Török Pál volt budapesti lelkész és püspök halálának és pedig ezúttal már 18-ik évfordulati napja, hogy ez időtájt, mondom, — ez intézetek alapítóinak és jóitevőinek emlékünnepély tartassék, hogy azok emléke, az irántuk való hála és kegyelet érzése az ifjúság lelkében feleieve [üttessék, az ifjúi szív nemes érzései ez úton is ápoltassanak. Feladatomhoz képest e mi budapesti ref. tanintézeteink alapítóiról és jóltevőiről kellene szólnom, — majd szólok is róluk később pár szóval, — de ha azok érdemeit akarom önök, mint legújabbkori nemzedék előtt kidomborítani, akkor régebb időkbe kell visszatekintenem. Hisz önök előtt mi kiváló érdem van egy-egy iskola alapításában. Itt önök és atyáik szeme előtt a székesfőváros tanácsa és az állam kormánya az utóbbi negyedfél évtized alatt az iskola-épületeknek—-mondjuk palotáknak — egész légióját állította fel, ós állít, ha szükséges, évről-évre újabbakat, fényesebbeket. Mi nagy érdem van egy iskola létrehozásában? gondolják önök. El kell készíttetni hozzá értő szakemberrel az iskolaépület tervét, költségvetését; a szükséges összeget meg kell szavaztatni, majd kiutalványoztatni és úgy intézkedni, hogy a következő iskolaév elején meg lehessen benne kezdeni a tanítást. Igen ma! de egykor! Mikor ezelőtt közel 400 évvel a reformáczió napja felsütött, sugarai az egész magyar haza területén alig egy-kót iskola falaiba ütköztek, és a falak között is főként a papi pályára készülők avagy a szerzetesi fogadalmakat leteendők ültek a doktorok lábai előtt. Setétség uralkodott fent és lent. A reformáczióval új élet kezdődik a tudomány és műveltség mezején. Vallási kérdések bonczolgatásába, avagy egyik egyháznak a másikkal való szembeállításába, birálgatásába távolról sem akarok ezúttal bocsátkozni ; annyit azonban bátran kimondhatok, s ezt az érdemét a protestáns egyháznak ma már a más vallásfelekezetek tudósai is készséggel elismerik, hogy a protestáns egyház a magyar nemzet tudományos és népies művelődésének fejlesztésére kiválóan sokat tett. Minden faluban, a hol néhány száz protestáns lélek összeverődött s egyházzá alakult, azonnal épült iskola is; a protestáns templom mellett már ezelőtt 300 évvel is volt mindenütt iskola; egy-egy nagyobb községben pedig alapítottak a mai al- és főgimnáziumoknak megfelelő tanintézeteket, ismét másutt főiskolát, úgynevezett kollégiumokat. Szóval a protestáns egyház a századokon át setétségben iilt népek számára mindenfelé lámpákat gyújtott, hol szűkebb, hol tágabb körben világítókat. Az ily szellemi lámpások gyujtogatása, élesztőse, a keresztyén s a nemzeties műveltségnek ápolása, terjesztése, ez volt a protestáns egyházaknak fő öröme, büszkesége; ezért hoztak készséggel századokon át szegények és gazdagok, jobbágyok és uraságok, fejedelmek és fejedelemasszonyok áldozatot. Igen áldozatot. Épen azt akarom ez alkalommal önök, mint az új kor fiai és a vidéki viszonyokat kevósbbé ismerő fiatalok előtt feltüntetni, hogy mily lelkesültségre, kitartásra, szívós munkára, mily áldozatok hozatalára volt szükség a protestánsoknál egy-egy iskola alapításánál s fentartásánál. A népiskolákkal könnyen végezhetünk. Már mondtam, hogy a hol 3—400 protestáns lélek, tehát 70—80 család összeverődött, ott azok egyházat alapítottak; vagyis az egy faluban lakók — legtöbbször szegény jobbágyok, zsellérek, — építettek közös erővel, tehetségükhöz mórt, szegény, többször csak náddal, sással vagy később kukoricza-szárral fedett templomot, fölé — ha csak lehetett — egy kis tornyot; építettek iskolaépületet, ezek mellé a lelkész és tanító számára lakást. Hogy nem nagy fényűzéssel, még a XIX. század közepén is, azt ismerik önök Tompa egyik költeményéből is. Választottak papot, tanítót. Es a fizetése ezeknek? kérdik önök. Pénze más emberfiának is kevés volt Magyarországon 1848 előtt; a jobbágynál pedig épen ritka volt a krajczár is, a garas is. Pénzt nem adhattak sem papnak, sem tanítónak, hanem megosztották ezekkel azt, a mijök volt; adtak nekik búzát, rozsot, zabot, árpát, később tengerit; adtak bort, fagygyút, hogy öntethessenek belőle gyertyát; adtak kendert, hogy készíthessenek fehérneműt; a gyümölcsfát megrázták a pap számára kétszer, a tanító számára egyszer; néhol adtak egy-egy hízott ser-