Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-10-06 / 40. szám

kül szabadon használtatnak, kimondta a kerület, hogy e jogát feltétlenül akarja gyakorolni. Ha még megemlítem, hogy több bírósági ügy elintéztetett, továbbá, hogy Warga Lajos volt theol tanár, jeles egyháztörténész felett Radácsi György meggyújtotta az emlékezet fáklyáját, s emlékbeszédében jeles vonásokkal állította elénk a szorgalmas, nagytudományú és kitűnő tanár szellemi képét, ezzel, tekintve, hogy a többi kisebb fontosságú ügyek nem érdeklik a közönséget, tudosításom be is zárhatnám. De lehetetlen meg nem emlékeznem az első napon tartott kitűnő hangulatú bankettről, melynek egyik fénypontja az, hogy Baksay Sándort is vendégeül tisztelhette az egyházkerület. Volt is ennek dikczió szentelve, mely azután a jeles embert is egy jeles toasztra késztette. Elvezettel hallgattuk a Gyalogösvény szerzőjének, a kitűnő esperesnek megnyilatkozását, melylyel hangot adott a főiskola és a kerület iránti szeretetének És aztán a másik fénypont, mely ott ragyog a fehér asztalnál: ünneplése a tanári karnak nagyszerű alapítványa után és újabb áldozatkészség ennek hatása alatt. Baksay István 200 koronás, Czinke István rimaszombati lelkész 200 koronás alapítványt jelentett be. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk. Senki, bizonynyal senki! Péter Mihály. misszióügy. Mit tehetnek a protestáns nők egyházukért? Felolvastatott a Miskolczon, szeptember 20-án tartott belmissziói értekezleten. A hol pedig az Úrnak ama lelke vagyon, ott vagyon a szabadság. II. Kor. 3: 17. Mikor felszóllíttattam e felolvasás megtartására, soká nem tudtam magam elhatározni e lépésre. Féltem az erős kritikától, melylyel találkozni fogok mindazok részéről, kik nem barátjai a belmisszió eszméjének. De miután sikerült aggályaimat leküzdeni, eltökéltem, hogy tapasztalataimra támaszkodva, igyekezni fogok tényekkel bebizonyítani, hogy különösen a nőknek mily fontos a belmisszió munkája, mennyire hatáskörünkbe vág és lelkészeinkkel együttesen mily áldásos munkát végezhetünk mi nők is a belmisszió keretében. A főváros ragyogása mellett felismert nagy nyomor enyhülésére évekkel ezelőtt, több bő adakozó barátaim megbízásából ki szoktam volt járni a IX. kerületi szükséglakás-barakkokba, hogy a legszegényebb családoknak élelmiszereket oszszak ki. Miután már többször kint voltam és a felvigyázó bizalmát megnyertem, e jóravaló, becsületes ember talpra esett megjegyzésével öntudatlan is nagy misszió munkát végzett, Ugyanis annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy nem élelmiszerek kellenek ide; mert — a mint mondá — hihetetlen kevésből is meg tudnak élni az emberek. De lelki táplálékról kellene gondoskodni; mert kérem alássan — a felügyelő saját szavait idézem — innen kerül ki nagyobbára a legtöbb betörő és más egyéb gonosztévő, a legutóbbi mester-utczai gyilkos is innen került ki, — mert, tessék nézni e gyermekcsapatot (vagy 50 fiú, leány volt együtt), ezek soha egy jó szót nem hallanak, felnőnek mint a fű, szerencse, ha napestig nem káromkodnak, verekednek. Ezeket kellene jóra tanítani, lelkökkel foglalkozni. Nagyon megkapott ez egyszerű, becsületes ember felfogása, és megfogadtam, hogy ide próbálunk kijönni, hogy ily értelemben foglalkozzunk velők. De, olyfokú elzüllött emberek között, hogy lehet lélekre ható munkát kezdeni ? Kenyérrel ? — már régebben jártunk köztük osztva a mit tudtunk, s csak azt tapasztaltuk, hogy irigységet, gáncsoskodást ébresztettünk lelkükben; mert egyik jobban latra vetette, mint a másik, hogy ki mit és mennyit kap az alamizsnából. Munkával ? — azokhoz kik napestig nem tesznek mást, mint hevernek, veszekednek, perlekednek, verekednek a kisebb gyermektől a falat kenyeret kicsalják holmi hitvány rongygyal, avagy játékkal? Nem, ez sem volt czélhoz vezető út. — Csak egy út, egy eszköz volt, — s most bevallom, még pedig a félénkek bátorítására mondom el, — féltem ez eszközhöz nyúlni; féltem, hogy itt minálunk nem fogunk czélt érni, itt a hol annyi sok legkülönbözőbb tényezők gyűlnek egybe e nagy, e hatalmas, az Isten erejét magába foglaló eszközt kisebbíteni, kigúnyolni, sőt mi több, mint veszedelmeset feltüntetni, — féltem a Bibliához nyúlni, hogy kezünkbe véve azt, avval kezdjük meg a mentő munkát, melyre a barakkok felvigyázója hivott fel. Szerencsére, elnöknénk határozott kívánságára, le tudtam kishitűségemet küzdeni, és nem törődve többé a létező akadályokkal, megkezdtük munkánkat. Szűk, kicsi, de tiszta szobában, egy ottan lakó szegény asszony hajlékában kezdtük még vasárnaponként bibliai magyarázatainkat; majd csütörtökön munkaóráinkat, 10—20 gyermek előtt. Ugy magyaráztuk az evangéliumban talált élet adó igazságokat, a hogy szivünk adta ajkainkra a szót, hogy bebizonyítsuk a gyermekseregnek, hogy Krisztus Urunk nem azért jött a földre, hogy a gyűlöletre, henyélésre, veszekedésre tanítson bennünket, de azért, hogy nagy szeretetében felemeljen mindnyájunkat különbség nélkül; megmutassa nekünk az üdvösség útját, mely ha mindjárt a Golgothán keresztül is, de a mennyországba, hozzá, fel, mennyei atyánkhoz visz. Igen rövid idő alatt szűknek bizonyult a kis szoba; folyamodnunk kellett a városhoz, engedné meg munkánk folytatását nagyobb helyiségben. Először a hajléktalanok hálótermébe mentünk át, majd a polgármester úr felszólí tására a többi kerületek barakkjaiban, majd a város egy némely iskoláiba kaptunk engedélyt a tanításra, s midőn két évi működés után egy ügy elintézésére egyik városi tanácsos úr szobájában vártam, szives érdeklődő kérdéseire válaszoltam, azt mondta nekem: „Ha a hölgyek tudnák, hogy mi itt a központban tudjuk megmondani, melyik kerületben működnek (mert sajnos kellő erők liijján nem tudtunk mind a kerületekbe eljutni), többen foglalkoznának e nemes munkával. — Bámulatos módon csökken oly helyen a kihágások és büntetendő cselekmények számaránya". íme tehát a biblia ismertetésének eredménye! Mi is dolgozhatunk, még pedig nemcsak családunk körén belül, de azon kivül is a szegény emberiség erkölcsi emelésén, minden gyengeségünk daczára, s a nélkül, hogy az Úr Isten által rendelt helyzetünkből kijönnénk, mert nagyon is hatáskörünkbe vágó dolog szegényeket látogatni, elhagyatott gyermekek ügyét felkarolni; sülyedők kezét megragadni, és avval az erővel, melyet mi is ingyen kegyelemből kaptunk, az örvényből kirántani azokat, kik bűnnél, fájdalomnál, kétségbeesésnél mást nem ismertek. De hogy e munkát meg tudjuk szeretni, tehát teljes lélekkel meg is tudjuk tenni, egy dolog szükséges, s ez