Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-10-06 / 40. szám

mindenekelőtt annak a körülménynek mórlegelése is, hogy mit nevezünk vagy inkább mit nevez' a törvény maga protestánsnak? Mit ért alatta? Vájjon azt-e, a mit általában felekezeti és dogmatikus szempontból érteni szoktak e megjelölés alatt, vagy pedig csupán a pápai szék joghatósága elleni tiltakozást, tekintet nélkül a hit dolgában való állásfoglalásra ? Mert tudni kell, hogy meglehetősen elterjedt újabb történeti felfogás szerint sokan vannak abban a nézetben, hogy Angliában tulajdonképen tanreformáczió soha sem is volt, s a nemzeti egyház tana ma is ugyanaz, a mi a reformáczió előtti időkben volt. így magyarázza a kérdést p. o. Vicars Foote is, a ki szerint „az uralkodónak protestánsnak kell ugyan lennie abban az értelemben, hogy el kell vetnie minden pápai jogbitorlást és minden kizárólagos római tanítást; de nem abban az értelemben, hogy hivatalosan vissza kelljen utasítania római katholikus alattvalói hitbeli meggyőződését." Igy például kétséget nem szenved, hogy a szeplőtlen fogantatás kizárólag római tanítás, ép úgy, mint némely modern czeremóniák. Ellenben nem az az Úr teste és vére valóságos átváltozása, a melyben a középkori angol egyház rendíthetleniil hitt. Lord Halifax, George Russell s mások nem is haboznak kijelenteni, hogy úgy ebben, mint a miseáldozat kérdésében a római és anglikán egyház tanítása összeegyeztethető, utóbbi többek közt így ír: „A miseáldozat sohasem szűnt meg az angol egyházban, de minden, egymást követő korban buzgón megtartatott és nyíltan taníttatott. . . Ez a mise tana, úgy a mint azt a keleti és nyugati katholikus egyház értelmezte, s ez ellen az angol egyház reformáló i nem emeltek támadást". Hogy azonban az nem egészen úgy van, azt érdekesen bizonyítja a „Contemporary Review" ez évi áprilisi számában Horace Round. Példákkal mutatja ki, hogy igenis, az angol egyházújítók nemcsak elvetették, de a koronázási hitlevél kifejezése szerint egyenesen babonának és „képimádásnak" — idolatriának — nevezték ezeket a tanokat másfél századon keresztül, a minthogy viszont a r. katholikus egyház álláspontja eretnekségnek bélyegezett minden ellenkező meggyőződést. A XlV-dik század egy tudós oxfordi doktorát például, a ki négy nyelven beszélt folyékonyan s jelentékeny egyházi jövedelmet élvezett, püspöke megfosztotta állásától, mivel „mást hirdetett nyíltan s tanított titkon, mint a mit a szent katholikus és apostoli egyház hisz, prédikál és vall, tévelygőn és eretnek módra állítva, hogy a kenyér és bor a megszentelésnél nem változik át Jézus Krisztus testévé és vérévé, a mi nyilván és kétségtelenül a katholikus vallás teljes felforgatását, a sakramentumok megvetését és végül az evangéliumi igazság teljes megdöntését jelenti". Azután hozzáteszi: „oly kárhozatos nyelv, mérgesebb mint a veszett kutya nyelve, melyet az egyház és a trón orvosainak kellene kimetszeniük, hogy apró darabokra vagdalva disznóknak, sertéseknek vessék". Pedig azt a tant, melyről itt szó van, hogy t. i. „az úr vacsorájánál a kenyér és bor átváltozása ellenkezik az írás világos szavaival, kiforgatja a sakramentumot egész természetéből és számos babonára ad alkalmat" — a reformáczió óta nemcsak elismerte az anglikán egyház, de másfél századon keresztül minden püspök ünnepélyesen ki is nyilatkoztatta, szórói-szóra ezeket mondván: „Az Úr vacsorája sakramentumánál nem történik a bor és kenyér elemeinek Krisztus vérévé és testévé való átváltozása, sem a megszenteléskor, sem a megszentelés után". Ezt a kijelentést még az úgynevezett nonjuror" püspököknek is meg kellett tenni, a mi világosan mutatja az áthidalhatatlan örvényt a római és az anglikán egyház felfogása közt. És mi volt az a döntő tény, melylyel Erzsébet királynő tudtára adta a világnak, hogy melyik részre áll? Az, hogy 1559 karácsony napján, semhogy tanuja legyen az ostya felmutatásának, inkább elhagyta a kápolnát. Másfelől pedig Round azt is igyekszik kimagyarázni történeti dokumentumok felsorolásával, hogy a koronázási eskünek a r. katholikusokra nézve oly sérelmesnek tartott „idolatria" kifejezése sem értendő itt közönséges vagyis ironikus értelemben, hanem azt az anglikán papok csak abban az értelemben használták, hogy kifejezzék vele az isteni jelenlét helyhez kötöttségéhez való hit abszurditását. Ily értelemben szól egy XVÍII-dik századbeli tudós angol főpap, az ostyaimádásról írva, idolatriáról; mert mi egyébnek volna nevezhető — úgymond — „egy darab kenyér isteni imádatban való részesítése?" így beszél Waheman, így Gester és Jewell,- salisbury-i püspök „idolatriáról"; mert — mondja az utóbbi: „isteni tekintélyt tulajdonítani egy oly lénynek, mely nem Isten, annyi mint idolatriát űzni". De még a legújabb korban, 1829-ben is, az oxfordi püspök, a ki a theológia „professor regius"-a, nem habozott a lordok házában ilyen kijelentést tenni: „valóban esküt tettem arra, hogy a szentek segélyül hivása és a miseáldozat idolatriák. Remélem, vagyunk annyi tekintettel az ünnepély és eskü iránt, a melyet tettünk az Úr teste átváltozásaes a miseáldozat kérdésében, mini maga a nemes és tudós lord. Ismétlem, hogy a miseáldozat idolatria". Elég ennyit felhoznunk Round adataiból annak megvilágítására, hogy az angol protestáns előtt mindig képimádás volt az ostya imádása, mert előtte nem volt az egyéb egy darab kenyérnél, holott a római katholikus világ anathema alá vetette e nézet vallóit. (Lásd a tridenti zsinat 6-ik kánonját: „Si quis dixerit in sancto euscharistiae sacramento Christum unigenitum Dei Filiuin non esse cultulatriae etiam externo adorandum, atque ideo .... ejus adoratores esse idolatres, anathema sit".) A tridenti zsinattól máig jez a protestáns tantétel mindig szentségtörésnek, blasphemiának volt feltüntetve r katholikus részről, Ellenben az „idolatria" kifejezés az angol királyi esküben semmi esetre sem egyértelmű a bálványimádás-79*