Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-09-29 / 39. szám

az látszott ki, hogy elvben épen nem ellenségei a belmissziói munkának, hanem annak csak egyesületi úton való folytatását nem óhajtják, és pedig legnagyobb részben a tervezetet félreértő és azt az egyházra nézve esetleg veszedelmet is hozhatónak állító hangzatos jelszavak által félrevezettetve. Az ellenzők tehát kétségtelenül többen voltak, mint a pártolók; de ha az egyházmegyék véleményei mind beterjesztettek volna, valószínűleg úgy állott volna a dolog, hogy a két nézet egyenlő erővel állott volna egymással szemben. Sajnos azonban, hogy nem történt gondoskodás a kérdést tárgyaló egyházmegyék részéről az iránt, hogy véleményeik közöltettek voina Szilassy Aladárral. Mulasztás volt-e ez vagy szándékos késedelmezés? — nem tudjuk, nem is keressük; de sajnálattal konstatáljuk, és pedig nemcsak a magunk, hanem több jelenvolt részéről is, a kik csodálkozva hallották, hogy egyházmegyéik véleményei, a melyek pedig helyeselték a belmissziói egyesület tervét, nem terjesztettek fel az elnökséghez. Az egyházmegyék és kerületek véleményeinek előterjesztése után legelső sorban Nagy Károly kolozsvári theol. tanár szólott a kérdéshez, hogy az erdélyi egyházker. értekezletnek, főként az ő indítványára adott tagadó véleményét indokolja. Beszédéből örömmel láttuk, hogy épen ő igen sokat feladott abból az intranzigens álláspontból, a mely az erdélyi egyházkerületi értekezlet határozatában feltűnik. Úgy látszik, sokat vívódott önmagával és anyaszentegyháza érdekével ez életbevágó kérdésben és előbbre valónak ítélte, a minthogy kellett is, hogy ítélje, a maga egyéni véleményénél és tudományos álláspontjánál az anyaszentegyház érdekét. Nem a belmissziói munka, nem is a belmissziói egyesület ellen szólt, hanem csupán az alapszabályok némely pontja ellenében mondotta el kifogásait. Úgy a magunk, mint a belmissziói egyesület alapítását indítványozók részéről ismételve is kijelentve, hogy azok az intentiók, a melyeket Nagy Károly és mások is kimagyaráznak az alapszabály-tervezet kifogásolt pontjaiból, a legtávolabb állottak tőlünk, — készséggel belenyugszunk abba, hogy minden félreértés és aggodalom eloszlatása végett megfelelőleg szövegeztessenek és módosíttassanak a kérdéses pontok. Készséggel belemegyünk ebbe, mivel nekünk azzal az alapszabály-tervezettel nem voltak semmi titkos intentióink s mivel mi nem annak a tervezetnek változatlan elfogadtatásáért, hanem a belmissziói egyesületért küzdünk. Ha a fő érdek : anyaszentegyházunk érdeke és az evangéliumon alapuló munkálkodás biztosíttatik, — mi hajlandók vagyunk más alapszabályt is elfogadni. A fő az, hogy ne késlekedjünk, hanem álljunk a munkába, mert nagyon itt van már az ideje és a késedelmezés csak veszteségeinket szaporítja. Nagy Károly után Tisza Kálmán szólalt fel, aposztrofáltatva Nagy Károly beszédének ama passzusa által, a mely szerint Tisza pápai beszédéből az látszanék, hogy ő a gyülekezeti és nem az egyesületi belmisszió híve. Tisza Kálmán kifejtette azután, hogy Nagy Károly és sokan mások is, nem értették meg beszédét. A belmissziónak természetesen a gyülekezetekben kell folynia; de hogy ott megindulhasson, hogy ne váljék eredménytelen experimentálássá, hogy az eszmék kicserélődjenek, hogy az eredmény figyelemmel kisérhető legyen, hogy a munka egyes ágai közismeretnek, a viszonyokhoz képest alkalmazhatók legyenek, és így a végczél: az egyház belső építése biztosított lehessen, a végre igen is, szükség van a belmisszió egyesületre. Nem czéloztatik ezzel semmiféle czentralizáczió, sem pedig valami olyan intézmény, a mely status levén a statusban, hatalmi szóval akarja czélját elérni. Nem bontja az meg sem az egyház egységét, sem nem képez akadályt az egyház adminisztrácziójában, sem szektáskodásra nem vezet; mert hiszen a dolog természeténél fogva a gyülekezeti belmissziói munka kezdeményezői, vezetői ós ellenőrei a lelkészek kellenek hogy legyenek. A hol pedig a gyülekezet lelki vezérének és pásztorának ez a szerepe és befolyása biztosíttatik, ott nem kell félni az egyház belső bomlásának veszedelmétől. Tisza Kálmán után Gyuratz Ferencz dunántúli evang. püspök szólalt fel és gyakorlati példákkal igazolta azt, hogy mily óriási hatása van az olyan lelki gondozásnak, a mely nemcsak a szószékre szorítkozik, hanem tevékenységre, áldozatkészségre indítja azon kivül is a lelkeket. Az ilyen lelki gondozásból — mondá — semmi esetre sem szabad kihagyni a nőket; mert a hol a férfi ész még gondolkozik és haboz, ott a női szív már cselekvésre indul és viszi magával a férfi észt is. Yégül dr. Szabó Aladár szólt a kérdéshez. Kijelentette azt, a mit mi is kijelentettünk fentebb, hogy a megoldásnak minden olyan módjához hozzájárul, a mely a fő czélt nem ejti el. Abba is belenyugszik, ha az egész kérdést leveszik a napirendről; de meg van győződve a felől, hogy ha most elodáztatnék is a megoldás, a magyar protestáns egyház fájdalmas csalódások és keserves veszteségek árán fogja megtanulni, hogy csak a belmisszió munkálkodás mellett tarthatja fenn magát. E hozzászólások után elérkezett a határozás ideje. Mindnyájan éreztük, ellenzők és pártolók, hogy olyan pillanat következett el reánk, a mely meghozandó határozatával anyaszentegyházunk létérdekét érinti. A kik ellenzők valának, érezték a nagy felelősséget, a mely reájok hárul, ha a határozat tagadó lenne; s mi pártolók is éreztük, hogy addig, a míg teljesen meg nem értjük egymást, s a míg egyesült erővel nem állhatunk a munkába, a kérdés végleges megoldását erőszakolni nem lehet, — s épen azért nem is döntöttünk véglegesen, hanem egy közvetítő indítványt fogadtunk el, a mely, a míg egyfelől némileg a munka megindulását jelenti, másfelől pedig alkalmat és módot ad arra is, hogy a vélemények érjenek, higgadjanak, egyöntetűekké legyenek s igy a czél felé egyesült erővel s egy akarattal törhessünk egykoron. A határozat tehát az lőn, hogy mivel az egyházmegyék és kerületek véleményei még nem mind ismertek, a nélkül pedig e fontos kérdésben elsietett volna a végleges döntés: az érdemleges határozat a jövő évi, szintén az Irodalmi Társaság vándorgyűlésével egy időben tartandó értekezletre halasztatik; addig pedig, az egyházmegyék véleményeinek bekérése, az ügy további érlelése és az esetleg kérendő felvilágosítások és útba igazítások megadása végett Budapesten, Szilassy Aladár elnöklete alatt egy ideiglenes központi bizottság alakíttassék; a bizottság tagjainak megválasztása az elnökre bízatván. így ért véget a második belmissziói konferenczia. Minket, a kik a belmissziói egyesületet már munkában szeretnők látni, az eredmény természetesen nem elégíhet ki; de őszintén mondjuk nem is kedvetlenít el a további szellemi küzdelemtől. Nem vagyunk vérmesek reményeinkben; tudjuk azt, hogy ezek a kérdések mind újak és szokatlanok a magyar prot. egyházban és hogy nem egy könnyű akár papjainknak, akár világiainknak kibontakozniok a régi sablonokból és új szántást szántaniok; — épen azért nem is esünk kétségbe a dolog lassú haladása felett. Egy esztendő alatt rendkívül sokat érlelődött és haladt; egy esztendő múlva talán meg is