Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-09-08 / 36. szám

nyíltan kijelentette, hogy alig mernek az érettségi vizsgálatokon olyan kérdéseket intézni, melyeknek világtörténeti hátterök van* A mi pedig a főczélokat illeti, az ízlés kiművelését, a gondolkodás relatív önállóságát, a kifejezés könnyűségét és szabatosságát, a történeti belátást, a szellem frisseségét és érdeklődését: még szerényebb várakozásainkban is fájdalmas csalódásokat érzünk. (Ősidők óta tapasztalati igazság, hogy: „A ki sokat markol, keveset szorít"). S ha a többi tantárgyak mindenikénél szintén ehhez hasonló panaszokat hallunk: úgy két dolog nyer beigazolást. Egyik: akkor fogjuk be a növendéket az alsó fokon fejletlenül, éretlenül a tanulás szekerébe, a midőn agyrendszere még nincs kifejlődve, t. i. a 6—7-ik életévben, úgy hogy mire a középoktatás alá kerül, nincs a kinek tanítsunk, inert már ki van merülve, — a mint ez a kérdés Lapunk 30-ik számában a pozsonyi kör útján részletesen tárgyalva volt. A másik: hogy a túlságig alkalmazott szakrendszer mellett a mai középoktatás az új tanterv daczára is még mindig a „tömés" módszerén alapszik. Eme jelenség okát értekezőnk részint elvont, azaz tudományos alapon, részint methodikailag magyarázza ki. Azt mondja ugyanis, a többek közt: hogy a történeti tanítás pedagógiai kezelése és értékesítése a középiskolai tanításban még nagyon fogyatékos, ennek „egyik főokát a történettudomány természetében kell keresnünk. Nem értem az anyagot, hanem annak tudományos feldolgozását ; egyszóval a történet modern értelmében vett felfogását és ennek a középiskolai tanítás keretébe való beillesztését, értékesítését". Ez alapon szükségesnek tartja a históriai fejlődés egyes stádiumainak, mint a történet felfogásának és a történetírás műfajainak mindmegannyi jellemző fokozatait feltüntetni. A történetírás el,ső foka a referáló módszer, melynek alapvetője Herodotos. itt az érdek csoportosul az események körül; az epikai tárgyalás a hőstettek elbeszélésére szorítkozik, a nélkül, hogy az írók elmélkedéseket koczkáztatnának vagy kritikát gyakorolnának. Ez a módszer alapvető a történeti érdek s érzék ébresztésére, s részben megfelel azon ethikai czcloknak, melyeket a középiskolai tanítás kitűzött. Az új tanterv a referáló epikai történetet olvasmányok alakjában már az I. és II. osztályban kötelezővé tette. Azonban a középkorra vonatkozó epikai olvasmányok tárgyalása hiányzik a II. osztályban, a mi pedig kívánatos volna, mert a III. osztályban kezdődik a rendszeres magyar történet, melynek időrendi hátterét épen a középkar adja. A történetírás második, stádiuma az oknyomozó történet, mely nem egyedül az eseményeket az eseményekért, hanem a czélokért is tárgyalása körébevonja; nem elégszik meg azzal, hogy mi történt, hanem az okok után kutatva azt igyekszik kimutatni, hogy miért és mi czélból történt valami. Igaz, itt könnyen megeshetik, hogy az író saját nézetét, saját érzelmeit is beviszi az eseményekbe s gyakran a múltra analogont keres a jelenben, mi által irányzatos lesz; de ha ez az irányzatosság a hazaszeretet szolgálatába lépve az események kidomborítására és nem az igazság rovására történik: akkor még méltányolni is lehet. A pragmatikai történetírás a legjobb forrás, melyből nemcsak a tanulóifjúság meríthet ismeretet, hanem a gyakorlati állam* Ez a kijelentés a következő mondattal együtt bizony elég okot ad a komoly aggodalomra. Hát a régi seholae-praeceptorok és ranglétra nélküli egyszerű professzorok alatt miért tanulták meg az ósdi módszerek mellett a honi történelmet is, a világhistóriát is akként, hogy atyáinknak az Isten, haza és szabadság iránti lángoló szeretete mindenkor világra szóló példákat nyújtott, le egészen 1848-ig és mai alkotmányos életünk beálltáig? Szerk. férfi, a tudós, sőt a nemzet zönie is, mely történeti ismeretekre törekszik. A harmadik stádium a genetikai történet, mely azt kutatja, hogy miképen fejlődött a históriai jelenség azzá, a mivé lett az események összefüggésében. A genetikai történet nem elégszik meg sem az anyag gyűjtésével, sem annak irányzatos oktató feldolgozásával, hanem arra törekszik, hogy a történet anyagát sajátosságában megismerje, mi által igazi tudománynyá lesz. Manapság a genetikai történetírást nemcsak legkitűnőbb történetíróink fogadják el, hanem Németországban már régóta a középiskolai tanításban is érvényesül. Míg a referáló, epikai tárgyalás uralkodott tankönyveinkben s utasításainkban, a nehézség az anyag kiszemelésében, terjedelmének arányos meghatárolásában állott. Midőn azután a pragmatikai és genetikai tárgyalás magasabb színvonalra emelték a történettudományt, annak anyaga a középiskolában való értékesítésre nézve lényegesen módosult. Ugyanis a középiskolai tanításban azon tantárgyak támasztanak legkisebb nehézségeket, melyekben a pedagógia a szemlélhetőséget legjobban juttatja érvényre. Ebből folyólag, míg a nyelvtan tanítása és a szemelvények bemutatása a rhetorika, stilisztika s poétika körében megkönnyíti s lehetővé teszi az induktív módszert; a természettudomány s a mathematika tanítása pedig tág tért enged az induktív módszernek, mely legalkalmasabb a fiatal elmék értelmiségének fejlesztésére: addig a tanuló ifjúság túlnyomó részének értelmisége nem eléggé fejlett a történet pragmatikai és genetika felfogására. Mert a népek, nemzetek egymáshoz való viszonya, a politikai események okozati összefüggése a korabeli eszmékkel s az ezekből keletkezett intézmények oly elvont természetű tárgyak, melyekhez az ifjúság elméje föl nem ér. Ezért azt javasolja az értekező, hogy még az oktatás felső fokán is korlátozni kell a pragmatikai és genetikai módszer tárgyalását olvformán, hogy ezeket felváltva használjuk az epikai referáló módszerrel, miáltal nemcsak az érdeket keltjük fel jobban, de az erőltetett elmét is pihentetjük. A történeti tankönyveket birálva, azt mondja felolvasónk, hogy a múltnak tankönyvei nagyobbrészt nomenclaturák ; csaták s száraz definicziók halmazát képezték, a nélkül, hogy a fiatal kedélyeket felfrissítő epikai varázsuk vonzó erejével meghatották s bennök a tárgy iránt szeretetet és érdeket keltettek volna. (Ellenkezőleg! De bizony meghatották és érdeket keltettek: mi által? A tanár lelkes előadása által. Eme lelkes előadás, minden történeti órán mindmegannyi szónoklat, a magában száraz, kivonatszerű tankönyvet megelevenítette és kibővítette, úgy hogy még a legegyszerűbb tehetségű tanuló is a feleletkor utánozni igyekezett tanárát a kifejezés vagy előadás, sőt a mimika tekintetében is.) A mai történeti tankönyvek ellenben — mint egyik pedagógusunk mondja — csupa stílus, bőbeszédűek, fellengzők, terjedelmesebbek, vaskosabbak lettek; a mit értekezőnk oda módosít, hogy a pragmatikai tárgyalás a tankönyveket nemhogy egyszerűsítette s megrövidítette volna, hanem még nagyban megszaporította s megnehezítette. E körülmény a történeti anyagot megfosztja könnyű áttekintésétől; a felesleges részletezés pedig a világosság és egyszerűség rovására történik. (S nos: a hol ehhez még a lelkes előadás is netalán hiányzik, akkor nincs miért csudálkozzunk a czikkünk elején értekezőnk részéről felhozott panaszkodáson!) íme a történet anyagának qualitativ nehézsége. S ha most megnézzük az új tanterv történeti beosztását, azt látjuk, hogy a tanítás anyaga szaporodott. Egyrészt a rnagá-