Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-09-01 / 35. szám

„Hermann és Dorothea" helyett is több élvezettel olvasnák tanulóink ezt a hatalmas szenvedélyekben gyökerező' s drámai erővel katasztrófájáig lefolyó eposzt, melyet ugyan az új tanterv megemlít a VlII-ik osztályban, de egyszersmind előírja a Grál-Artus és Nagy Károly mondaköröket is, lévén a fősúly a német irodalom fénykorára és a XlX-ik század költőire fektetve: s így ezen osztályban a német tanár heti három órával nem érkezik középkori műveket olvastatni. Ezért hát az V., esetleg a VI. osztályban kívánná az említett nagy német nemzeti eposzt olvastatni. Miután a tanulságos értekezés élénk eszmecserére nyújtott alkalmat: a kör az előadó indítványa szerint kimondotta, hogy a Nibelungen-Lied olvastatását nagyobb figyelembe kivánja venni középiskoláinkban. Ezért a kör óhajához képest az értekezés egész szövegében közzététetett a Tanáregyesületi Közlöny 1899. évf. 9. számában. Sepsi-Szentgyörgy. Benke István, (Folyt, köv.) ev. ref. főgimnáziumi tanár. TÁRCZA. A pap tudományos theológiai irányának befolyása a predikáezióra. Mutatvány Kovács Albertnek sajtó alá rendezett Homiletikájából. A megelőző pontban foglalt fejtegetések kimutatják, hogy a predikáczió, mint az egyház működése kifelé, jellemét mindig azon felekezet tanrendszerétől nyeri, a melyhez tartozik. Azonban a protestáns körben, ugyanazon felekezet kebelében is, különböző theológiai irányzatok vannak, a melyek szüntelen hullámzanak, születnek és elenyésznek, és nemcsak egyéni jellegűek, hanem egész korszakok egységes vagy ellentétes vagy megosztott gondolkozásmódjának a természetével, vagy épen egy új világnézlet jelentőségével bírnak; sőt a reformáczió előtt a r. kath. egyház kebelében is mindig voltak ilyen iskolák. A kérdés az, hogy vájjon ezen theol. iskolák gyakorolnak-e befolyást a predikáczió jellemére, s ha igen, az egyház elismerheti-e ennek jogosultságát? Ez a kérdés tulajdonképen az egyház szilárd állandóságának a folytonos fejlődés mozgásaival való összeegyeztetését foglalja magában; már pedig e két ellentétes erő határainak bölcs megállapítása kétségen kivül úgy az egyház körében, mint általában az emberi társaslét bármely ágában a legnehezebb feladat. Annak a mi létezik, joga van létezni; de a túlhajtott konzervativizmus vagy a tespedésnek, vagy a forradalomnak veti el a magját, s bajos volna elhatározni, hogy e két csapás közül melyik nagyobb minden társulatra nézve. Viszont a jobbnak és tökéletesebbnek joga van kiszorítani a helyéből azt, a mi már elavult és megromlott; de a túlhajtott reform-törekvések könnyen feldúlhatják a társulatnak szilárd alapjait, vagy kizökkenthetik a fejlődést a történetileg megásott mederből, s szintén forradalomra vezethetnek. A keleti egyház az állandóság túlhajtása következtében halottá dermedt; a római egyházat, bár ugyanazon stabilizmust vallja, erős gyakorlati érzéke még eddig megóvta attól, hogy azt oly feltétlenül keresztül is vigye, mint a keleti, s ezzel e megdermedést kikerülte ugyan, de már századok óta meg-megújuló forradalmak szinteréül szolgál. Nemcsak a XVI-ik század nagy egyházi forradalma volt ilyen, a mely híveinek felétől s nem épen a kevésbé értékes felétől megfosztotta; de a forradalmak azon egyházban azóta is minden emberöltő alatt megújulnak, s papok vérével festik be az utczát és vérpadokat, sőt épen napjainkban is tiszta r. katholikus országokban utczai lázongások követelik az egyház fontos intézményeinek eltörlését. A protestáns egyház sem hajlandó ugyan magát minden felmerülő ötlet számára kísérleti területül átengedni, s méltán a konzervatív intézmények közé sorolható; azonban a reformáczió jogát is elismeri mind elvben, mind gyakorlatban, és ezzel még eddig oly bölcsen tudott élni, hogy a szilárdságát is megőrizte, s e mellett négyszáz éves története egyetlen egy forradalmat sem mutat fel, sem a stabilizmus, sem a fejlődés túlhajtása miatt. A protestáns egyház, midőn papjaitól nemcsak holmi káté-ismeretet, hanem tudományos theológiai képzettséget kiván: ugyanakkor e kívánságának a következményeit is elfogadja. Egy theológiai iskola a germán földön, a hol theológiai élet van, oly erős szellemi hatalom, a mely az emberi tudás birodalmában minden más erőt messze túlszárnyal, annyira, hogy a német és angol egyetemeknek nem a jogi vagy a természettudományi irányzata, hanem a bennök uralkodó theológiai rendszer adja a jellemet; sőt ennek ereje rendesen túlterjed a tudományok határán, s az uralkodó korszellem jelentőségével bír, a melybe az egyes ember beleéli magát, vagy a melyből az egész gondolkozásmódja kinő, s az egyénnek erejét sokszorosan felülmúlja. Ha pedig egy gondolatvilág az embernek annyira meggyőződésévé válik, hogy az egész lelki életének alkotó részévé lesz: azt attól néhány órára különválasztani nem lehet, s így ő kénytelen a szószéken is a theológiai álláspontjának kifejezést adni; az egyházi hatalom pedig a theológiai tudományok ezen kiható erejének a jogosultságát nem vonhatja kétségbe. Az igehirdetés története tanúsítja, hogy a protestáns egyházban a theológiai iskolák mindig érvényesülni igyekeztek a templomi szószéken is, a nélkül, hogy ebből az egyháznak nemhogy forradalmi rázkódása, de csak kis fokú baja is származott volna. Ha már e történelmi ténynyel szembeállítjuk a r. kath. egyház ellen támadott gyakori forradalmakat, akkor, eltekintve az elvi okoskodásoktól, maga ez a történelmi nagy tény elég bizonysága lesz annak, hogy a theol. iskolák befolyása a predikáezióra, és a mi ebből gyakorlatilag következik, a folytonos reformáczió, nem veszélyes, hanem előnyös az egyházra nézve. Senki se vonja kétségbe, hogy az intézmények életében és reformálásában a szabadságnak határai vannak; de a határok bölcs megtalálásában a társadalom elég gyakran tévedett mindkét irányban. A protestáns egyház azon tény által, hogy a megkötöttség és a sza-