Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-08-25 / 34. szám

iránt már csak a vak lehet kétségben, hogy a vallástalan társadalomnak el kell pusztulnia. Azt sem állítjuk, hogy a vallás torzképpé, komédiává ne lehessen, mi által az erkölcsi előhaladás legfőbb akadályává lesz, de ekkor sem az a tenni való, hogy a vallást megsemmisítsük, a mi úgy sem volna lehetséges, hanem igenis az, hogy a megromlott vallásalakot egy új életadó formával cseréljük ki. De legyen bár a vallás erkölcsi fontossága nagy vagy kicsiny, a kérdés az, hogy a vallás létezését miből lehet főképen kimagyarázni? Mire azt felelik némelyek, hogy a vallást a papok és fejedelmek csalása hozta létre és tartja fenn. A vallás a hatalmasok ravaszul kieszelt eszköze a tömeg megfékezésére. Kétségtelen, hogy ottan-ottan ilyen értelemben is visszaéltek a vallással, de hát milyen együgyűnek kell lenni a mai kor emberének, hogy neki még ezek daczára is megvan a maga vallásos érzése és hogyan lehet kimagyarázni azt, hogy a hithősök halálokkal pecsételték meg hitöket? Vagy hát ám legyen, hogy a vallás az emberi gyámoltalanság következménye. A ki már nem segíthet magán és a kin már nem segíthet senki, az feltekint az égre, mintha onnan kellene jönni a segedelemnek. Vagy legyen, hogy a vallás a természeti jelenségek nem ismerésének következménye. Míg az ember nem tudta magának megmagyarázni a villámlást, vagy a zivatart, a mennydörgés és más hasonló tünemény munkálkodását látta benne. Sőt megengedjük azt is, a mit tagadni ép úgy lehet, mint nem, hogy a vallások kifejlődésére bizonyos természeti jelenségek, főként pedig a szokatlanul fenséges, vagy rejtélyes, vagy elevenbe metsző természeti jelenségek nagy befolyással voltak. Csakhogy ezek nem tettek egyebet, mint hogy kifejleszték a magot, mely már azelőtt is ott pihent az emberi szív barázdájában. Mi nem vagyunk képesek egyebet látni a vallásban az ember isteni eredetének kinyomatánál. Plátó mély értelműséggel szól az emberi lélekről, a mely a világosság birodalmában lakott s most a földi testhez van kötve. Ebben a helyzetben aztán meglepi a honvágy. Es emberi oldalról tekintve épen ez már a vallás; vagyis az az állapot, melynél fogva az embert a muló földiség ki nem elégítheti, hanem vágyik az eszmény után, és ezen ideál megtestesülését az Istenségben keresi. Eme vágy gyökere pedig egyszerűen abban van, hogy mi isteni nemzetség vagyunk. Az ember nem pusztán földi lény, hanem a földön kivüli után vágyódó lény s ép azért az Ő szive csak Istenben nyugszik meg. Honnan van már ez a rejtélyes teremtmény? Egy bizonyos időn át az utczákon prédikálták, hogy mi a majomtól származunk. Ezt a tételt némelyek kaján örömmel ragadták meg. Mintha csak a számkivetésből szabadultak volna meg, midőn embervoltuk terhét lerázhatták magukról és örültek, hogy a magasba törőknek a majomelméletet, mint „tudományos" újdonságot dobhatták oda, mintha ezzel már meg volna állapítva, hogy majmok vagyunk és azok is maradunk. Az a férfi Darwin, a ki erre okot szolgáltatott, messze kimagaslott eme ferdeségből. Ez a komoly kutató lassankint arra a feltevésre jutott, hogy mint a magasabb előtények az alacsonyabbakból fejlődtek ki, úgy az ember is ennek a fejlődésnek csak most elért tetőpontját képezi. így azonban már az ő elődei nemcsak a majmok voltak, hanem az ősidők legegyszerűbb sejtjének minden élőlényei. Hogyan vélekedünk már mi erről a kérdésről, nem természettudományi álláspontról, mivel erre képesek nem vagyunk, hanem az emberi élet erkölcsi becslése szempontjából? Mindenekelőtt ki kell jelentenünk, hogy ez a majomelmélet nincs bebizonyítva, hanem ez csak merő feltevés. Az ember és majom közti közbenső tagozatok sehol sem találhatók, sőt a természettudomány emberei mindinkább lemondanak a reményről, hogy azokat valaha felfedezhessék. Tehát tudományos eredményről még csak szó sem lehet. De feltéve az esetet, hogy elődeink majom volta csakugyan beigazoltatnék, ez utoljár is megalázó volna, de elvégre még akkor is azok maradnánk, a mik vagyunk t. i. emberek és nem majmok. Fogadjuk el, hogy testünk formája az állati test formájából alakult ki, hisz úgy is elismertük már, hogy testünkre nézve rokonságban vagyunk az állatokkal. A mi azonban mind e mellett is szilárdul megmarad, minden körülmények között az nem más, mint a teljes lelki különbözőség. Míg az ember beszélni tud, az állat pedig nem, míg az ember gondolkozni, vagy mondjuk ki egyszerűen sokszorozni tud, az állat pedig nem, míg az ember házakat fog tudni építeni tetszés szerint, ellenben a madarak bármely faja csak egy és ugyanazon fészket rakja meg, míg az embernek rossz lelkiismerete lesz s ebből folyólag képes lesz szégyenkezni, képes lesz megbánni bűneit, az állat pedig nem, míg az ember képes lesz megbámulni a szép vidéket, az állat pedig nem, vagy is egyszerűen, míg az ember ember marad, mindaddig teljesen különbözni fog az állattól, akárkitől eredt is. Az ember származásáról alkotott véleményünket azonban nem hallgathatjuk el. Csak két dolog lehetséges: az embert vagy Istent teremtette a mózesi teremtéstörténet előadásának megfelelőleg, vagy alsóbb fokról fejlett ki testének formája isteni tervezet szerint és aztán valami új teremtési aktus folyán lelket is nyert, melynél fogva aztán a meglelkesített testből értelemmel felruházott ember leve. A tényállást megnyugtatólag kimagyarázni másképen nem lehet. Mindkét esetben a főgondolat az, hogy az ember úgy, a hogy van, Isten kezéből szállott elő és ettől függ az egész. Foglaljuk össze elmefuttatásunkat. Az ember nem testi, hanem lelki, nem természeti, hanem erkölcsi, nem pusztán földi, hanem isteni lény és pedig azért, mivel nem tartozik csupán az állatok közé, hanem az isteni nemesség sajátos vonását hordja magán. Azért is nem szabad őt lerántani az állatiságba, hanem fel kell emelni az igazán emberi légkörbe. Dr. Schöll J. után Ruszkay Gyula.