Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-08-25 / 34. szám

a nevelést lehet okolni. Csakhogy ez a vád hamis alapon nyugszik. Ha nem volna bennünk erkölcsi becsérzet, akkor ép úgy nem lehetne nevelni bennünket az erkölcsiségre, mint a hogy nem lehet zenei érzéket önteni abba, a kinek a természet zenei érzéket nem adott. És ha az erkölcsi megítélést, vagy ítélő tehetséget nevelés útján lehetne elsajátítani, akkor egy más irányú nevelés által meg ki lehetne verni belőlünk, pedig hát ez is igen korlátolt mérvben lehetséges. Kétségtelen, hogy a jó és rosszról alkotott vélemény az egyes népek és a különböző korok felfogása szerint változik ; gondoljunk csak a többnejűségre s az ellenség szeretetére. De azért nem erről van szó ebben a tekintetben, hanem egyedül és kizárólag csak arról a tényről, hogy az ember mindenekfelett erkölcsileg ítélkezik és meg tudja különböztetni az erkölcsileg jót a hasznostól, vagy a pusztán szokásostól. Ezzel aztán a legszorosabb összefüggésben van ama másik tény, hogy mi valami szükségességet hordunk magunkban s valami benső kényszer által kötelezve érezzük magunkat arra, hogy a jót cselekedjük, a rosszat elkerüljük. Ez a szükségszerűség aztán nem veszi tekintetbe a mi akaratunkat, nem törődik azzal, hogy a parancsolt, vagy tiltott dolog megfelel-e egyéni kényelmünknek, előnyös-e vagy hátrányos-e reánk, sőt rendszerint oly dolgokat parancsol a leghatározottabban, a mik a mi hajlamainkkal a legtöbbször ellentétben vannak. Hányszor kísérlettek már meg azt, hogy ezt a szükségszerűséget eldisputálják, de haszontalan. Maga a nagy Schleiermacher is képtelen lévén ezt a szükségszerűséget a maga világnézletével összeegyeztetni, midőn arra törekedett, hogy kiküszöbölje a világból a természeti és erkölcsi törvény közötti különbséget, nem hagyott egyéb benyomást hátra, mint azt, hogy az ő természeti törvénye nem természeti törvény, az ő erkölcsi törvénye nem erkölcsi törvény többé. Köztudomású psycholygiai és ethikai tényeket senki sem tüntetheti el a világból. Az erkölcsi élet harmadik ténye a bűnösség érzése. Az álokoskodás semmi mesterkedése sem képes ezt az érzést kiküszöbölni a világból. Ezt a mesterkedést senki sem tudja jobban felhasználni a maga czéljaira, mint épen a bűnös a maga dolgaiban. De hát segít-e az rajta valamit, ha mást vet okul, vagy ha a körülményekkel menti magát, vagy ha kidobja bűnét az ajtón. Az a bűntudat mindig ott marad s elibe áll komolyan és fenyegetőn. Igazi nagy hatalom az az életben, „a legnagyobb gonosz", a melynek bénító hatása van. Az orleansi szűz azon pillanatban, midőn bűnösségét érezé, elveszté erejét, harczképességét. A bűntudat űzi, hajtja, kergeti az embert. A bűnbánó indust hallatlan önkínzásra sarkalja, belekergeti a halálba is. Hasztalan fáradság tagadni a bűnt, mert az mindig él. így azonban tisztán áll előttünk, hogy az erkölcsi becsérzetnek, az erkölcsi kényszernek, erkölcsi felelősségnek csak azon előfeltétel mellett van értelme, hogy az ember erkölcsi cselekvésre képes, hogy neki az erkölcsi önelhatározásra meg, van a képessége. A következtetés kényszerítő: „teheted, mert tenned kell" és az akarat, szabadságmeghatározásának más útját, mint ezt a Kant-félét, feltalálni bajos dolog. Itt van a határozó pont. Természeti lények alatt olyanokat értünk, a kiket természeti okok vezetnek, erkölcsi lények alatt ellenben olyanokat, kik erkölcsi indítékok után indulnak. Ha igaz az az állítás, hogy az embert „az éhség és szeretet" irányítja, mégpedig nemi szeretkezés, akkor ő kétségkívül csak természeti lény. És kétségkívül vannak ilyenek; ezek még természeti lények, vagy bizonyos mérvben azzá lettek ismét. De senki sem állíthatja rólok, hogy elérték az emberi élet czélját. Mi arra vagyunk hivatva, hogy erkölcsi lények legyünk és ilyenekké az által leszünk, hogy bizonyos kinyomozhatlan szabadságra való tehetek erejénél fogva, a ránk ható motívumok, cselekvési ösztönök sorozatából egyet erkölcsi akaratból elfogadunk s ez által diadalra juthatunk. Ennélfogva tehát az ember rendeltetéséhez képest nem természeti lény, hanem erkölcsi tehetékű lény. Az ember erkölcsi meghatározása módjával szoros összefüggésben van az ember vallásos volta is. A vallás az emberiség közös kincse. Akármeddig menjünk is vissza az emberiség életében, mindenütt vallásos szokások és gondolatokra bukkanunk és az indusok vallástörténetéből látszik, hogy már a régi vallások bizonyos magas álláspontot értek el. Ha az egész világot bejárjuk is, mindenütt ráakadunk a vallásra, természetes, hogy néha olyan vallásokra, melyek a vallásos elemnek rettenetes torzképét mutatják, azonban maga ez a torzkép is a vallás iránti hajlandóságot igazolja. De mégha akadna is valahol a brazíliai őserdőkben olyan népség, a mely teljesen vallástalan volna, ebből csak azt lehetne megállapítani, hogy egész népségek lesülyedhetnek az állatok közé és valami különösnek látszik, midőn egy modern ember abból a körülményből, hogy van egy teljesen vallástalan vad tömeg, azt következteti, hogy a vallás az emberi lélekkel nem rokon. Hogy mennyire szüksége van a léleknek a vallásra, erre nézve a római császárság és a modern túlhajtott kultura vallástörténetében találjuk a legjobb bizonyítékot. Némelyek meghasonolva a létező vallásformákkal, idegenek isteneket hoznak be, itt keleti, érzékileg izgató kultuszt, amott a buddhizmust vagy a vallásos pótlékot a spiritizmust dédelgeti. Ha megkísérli valaki ma azt az esztelenséget, hogy az Istent letegye trónjáról, holnap már ama hires hatarozatnál lyukad ki: „a franczia nemzet elismeri egy felsőbb lény létezését". Rendszerint azonban úgy áll a dolog, hogy a népéletből még azok sem küszöbölhetik ki a vallást, a kik azt az ő magánéletekből kiküszöbölték, hanem kiforgatva értelmét egy császári nemes nyilatkozatnak, a mely pedig elferdítve nagyon veszedelmes következményű lehet, azt tartják a magok részéről is: „a vallást fel kell tartani a nép kedvért". Saját magunkon tapasztalhatjuk, hogy milyen elvadulás honosul meg a vallástalan társadalomban. Távol legyen tőlünk azt állítani, hogy gonosztevő miden ember, a ki a vallásos érzést elveszítette, de az