Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-08-18 / 33. szám

is belépett: Ragályi Béla országgyűlési képviselő és egyházmegyei gondnok. Zsóry Gusztáv főszolgabíró, Terhes Lajos és dr. Sáfrán Dezső ügyvéd, miáltal azon boldogító hitben ringathatjuk magunkat, hogy papok, tanítók és világiak immáron elérkezettnek látták az időt, hogy nekünk mindnyájunknak meg kell mozdulni s a leki élet mezején mindent el kell követni, hogy egyetértő szellemmel, nemes munkálkodással, törhetlen kitartással munkálkodjunk, ha azt akarjuk, hogy a protestáns élő hit, átalakító szeretet és áldásos hitbuzgóság híveink körében a régi fényében ragyogjon. A 37-ik dicséret éneklése után Dakó Lajos borsodi lelkész imádkozott igaz bensőséggel s kérte Isten megáldó kegyelmét tanácskozásainkra. Ezután szeretve tisztelt esperesünk tartá nagyszabású elnöki megnyitóját. Beszédje most is felül emelkedett a közönséges elnöki megnyitókon, úgy mélységes tartalmánál, mint férfias és alkalmazkodni nem szerető hangjánál fogva. E beszéd tiszta és igaz tükre volt anyaszentegyházunk és felekezetközi életünk zavaros közállapotának, melyben mint orvosságot egyfelől a protestáns öntudatnak, az egyháziasságnak és igazi vallásosságnak emelését, másfelől az anyagi bajoknak az állam által való orvoslását ajánlja s e végbó'l az 1848. XX. t.-cz. szentesített törvény végrehajtását követeli. Beszéde foglyúl ejtette a szíveket s a közgyűlés elhatározta, hogy kinyomatás végett ezt a „Sárospataki Lapok"-nak is megküldi, meg lévén győződve a felől, hogy azt mások is haszonnal és lelki évezettel olvassák. Indítvány folytán határozatba ment, hogy azon pótolatlan veszteség, mely Szilágyi Dezső váratlan halálával érte hazánkat és egyházunkat, jegyzőkönyvünk lapjain is megörökítessék, mivel alig van hazánkban valaki, a ki a mai felekezetközi harezok közepett ne fájlalná a törhetlen jellemű, az alkuvást nem ismerő rettenthetlen férfiú korai sírba dőltét. Majd Szuhay Benedeknek olvastatott az értekezleti jegyzőségről lemondó levele, azonban ő meghajolva a kitüntető bizalom előtt, s bízva abban, hogy ha szemfájása csak a múló jellegű, akkor a jövőben is szívesen áldoz tehetsége szerint a közügy oltárán. Ezután következett ugyancsak Szuhay Benedek egyházmegyei főjegyzőnek „Az 1848. XX. t.-cz. történeti előzményei1

1

czímű időszerű és nagy mértékben tájékoztató felolvasása. E munka alkalmi bevezetés után tárgyalja Kovács Ferencz kiadott naplója alapján, az 1844-ik évi pozsonyi országgyűlés tárgyalásait és határozatait a róm. kath. papi javakról, melyet Bossodvármegyének 1841-ben hozott azon körirata eredményezett, hogy a felesleges papi javak közhasznú czélokra, de különösen a népiskolák felállítására, tanítóképezdék ellátátására fordíttassák. Tárgyalja a kerületi táblának, az országgyűlés és a főrendiház határozatának az ellen és mellette tartott beszédeknek rövid kivonatát. E tárgyalásoknak ugyan ekkor az óhajtott eredménye nem lett meg, de ezek készítették elő az elméket az 1848. évi XX. t. cz. megalkotására. E felolvasás a hétköznapi világból egészen felragadta a lelkeket amaz ideális körbe, a melyre ma már sokan emlékezni is alig szeretnek. S mikor a Palóczy, Beöthy, Vukovics, Pázmándy, Radvánszky, Klauzál kimagasló nagy történeti alakok remek beszédeit ismerteié rövid kivonatban s ezekkel szemben megszólaltatta a káptalan követeket, Majláth Györgyöt, Kiss Andrást, mint az indítvány ellenzőit, akkor érezte a közgyűlés, hogy a nagy idők legnagyobb közjogi alkotását csak úgy érthetjük meg. ha e történeti visszapillantás is ismeretes előttünk. A közgyűlés minden vita nélkül elhatározta, hogy az 1848. XX. t.-cz. megvalósításáért küzdeni fog, felír a kerületre, a felolvasást a lapoknak megküldi, felterjeszti az egyházmegyéhez, kérve, hogy ez időszerű történeti megemlékezést egész terjedelmében ismertessék, hogy lássa a mai nemzedék, hogy gondolkozott a pozsonyi országgyűlés a papi javakról. Az erkölcsi elismerés mellett szerzőt a közgyűlés egyhangúlag 20 kor. pályadíjjal jutalmazta. Ezután Botos József parasznyai lelkész tartott emlékbeszédet Köhényesdy Pál volt lászlófalvi lelkész felett, — Meleg szeretettel rajzolta meg a 79 évet élt s 50 évig szolgált lelkipásztor küzdelmes életét, pályafutását, feltárta érzület- és gondolatvilágát s végül a közgyűlés nevében koszorút helyezett a sírhalomra. Beszédje emlékkönyvbe iratni határoztatott, mely könyvnek lapjai egyre telnek. Majd Svingor József, e. m. dékán, azon kérdést veti fel, hogy az orsz. gyámtár részére visszatartott kongrua jutalék mintájára, az egyházmegyei gyámtár javára visszatartassék-e a kougruából a megfelelő öszszeg vagy nem? E kérdés nagy vitát eredményezett. Többen ellene, sokan mellette szólaltak fel. Végül értekezletünk a jog, a törvény és a méltányosság szempontjából kimondja, hogy a kongruás lelkészeket kebelbeli gyámtárunk részére is fizetésre kötelezi illetményük alapján, de nem három évre visszamenőleg, hanem csak egy évre s az évi járulék teljesítésére, mert elvitázhatlan tény az, hogy a kongruával a lelkészi jövedelem, ha nem sokkal, de mégis csak emelkedett. — E határozat megerősítés végett félterjesztetik az egyházmegyei közgyűléshez. Hosszantartó és tanúságos vitát eredményezett az a kérdés: van-e szükség belmisszióra? E vitában részt vettek: Bartlia Mihály, Csizmadia Jenő, Vadászy Pál, Terhes Lajos, Barna Gyula, Szuhay Benedek, Simon József és Mindszenti Imre. Ertekezletünk határozatilag kimondja: a belmisszióra föltétlenül szükség van, mert ez nem egyéb, mint a lelkipásztor minden névvel nevezhető lelki gondozásának és tevékeny munkálkodásának összefoglalása. Mióta egyház és lelkipásztor van: belmisszió volt is, van is, lesz is. Csak a neve rossz: se nem magyar, se nem latin, hanem e kettőnek keveréke; innen a tőle való idegenkedés. Dc annyit tudunk és érezünk mindnyájan, hogy ha a hívekkel való bánásmódot az ő lelki és anyagi szükségleteikről való gondoskodást elha-