Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-06-30 / 26. szám

máskülönben csak a pénz fecsérlődik s a menteni akart élet mégis csak elvész. A törvénynek ez a családilag nevelésre vonatkozó intencziója azonban tovább vezet bennünket a vizsgálódásban. Átvezet a társadalomra ós az egyházra, a melyeknek lelkiismeretesen ki kell venni részöket az életmentés ós lélekmentés e nemes munkájából. A törvényjavaslat indokolása biztosan számit is a társadalmi támogatásra; de sajátságos, hogy egy igen-igen fontos tényezőnek : a vallásnak, az egyháznak a támogatásáról nem szól egy szót sem. Miért? — nem keresem, mert igen messze vezetne, s meglehet, hogy talán téves ítélkezésre adna alkalmat; már pedig ebben a fontos dologban nem azt kell keresnünk, a melyek elválasztanak, hanem a melyek egyesíthetnek a közös munkában. Egy dolog bizonyos, hogy az államnak, ha szándékával czélt akar érni, nem csupán a társadalom, hanem a vallás ós az egyház támogatására is szüksége van. A legjobb, a leggondosabb iskolai vagy családi képzés ós nevelés sem elégséges önmagában véve arra, hogy gyermekeinket olyan fegyverzettel lássuk el, a melylyel diadalmasan megharczolhassák az élet nehéz harczát. Ehhez még az is szükséges, hogy a lélek olyan erkölcsi elvekkel ós meggyőződéssel is rendelkezzék, a mely meg nem inog semmiféle csábítással és kísértéssel szemben sem. Ilyen erkölcsi elvekkel ós meggyőződéssel pedig a lelket csak a vallás láthatja el. Épen azért, ha czélt akar érni az állam az elhagyatott gyermekek gondozása terén, a társadalmon kivül segítségül kell hívnia a vallást, az egyházat is; — viszont a vallásnak, az egyháznak oda kell állania az állam ós a társadalom elé, s azzal a kijelentéssel, a melyet az Úr adott, ezt kell mondania : a Krisztus nélkül és az ő tudománya nélkül semmit sem cselekedhettek ! Oda kell állania különösen annak a vallásnak és annak az egyháznak, a mely fundamentumául, élete elvéül a Krisztust és az ő evangéliumát vallja. Tulajdonképen az Ő köréből kellett volna kiindulnia az élet- ós lólekmentós eme szent munkájának, mert neki mondatott: Valaki a kicsinyek közül egynek gondját felveszi: nékem veszi fel gondomat; de hát a mi magyar keresztyén egyházunk egy része csak a hatalmi érdekeket, a másik része pedig, felszabadulva az "évszázados nyomás alól, csak az adminisztrácziót tekintette egyetlen élete czóljának. Szinte megfejthetetlen az a közöny s az a nembánomság, a melylyel a magyar r. kath., de különösen a protestáns egyház az élet- és a lólekmentós munkájával szemben eddigelé viseltetett Nem akarok rekriminálni miatta. Elég baj, hogy így volt eddigelé s így van ma is; de ne legyen így ezután. Az államnak és a társadalomnak szüksége van a Krisztus vallására és egyházára, s mily rettenetes dolog volna, ha az élet- és a lólekmentós munkájából épen azok hiányoznának, a kiknek eminenter feladatuk, hivatásuk volna e munka végezése! Krisztus vallásának, Krisztus szellemének kell betöltenie azokat az állami menedékhelyeket s azokat a családokat, a melyek a veszendő lelkeket kebelökbe fogadják; máskülönben a szent czél el nem érhető. S hogyan volna ez lehetséges, ha a Krisztus egyháza elmaradna a munkatérről?! Bizonyára sehogy sem; de épen azért, ha még arra külön fel nem hivatott is, a Krisztus egyházának oda kell állani állam ós társadalom elé s azt mondani: részt, ós pedig oroszlán részt kérek a munkából. Meg kell ezt tenni különösen a mi evangéliumi protestáns egyházunknak; mert ha meg nem teszszük ós a reánk, hivatásszerűleg ós törvényileg eső részt ki nem veszszük: a pápistaság élelmessége folytán a felállítandó állami menedékhelyek tiszta pápista intézetekké válnak, apáczákkal, pápista intézeti papokkal, pápista neveléssel ós mind az 1901. VIII. törvényezikk, mind a hét éven felüli, elhagyatott gyermekek állami gondozására vonatkozó törvény csak egy új alkalom lesz a pápistaságra nézve a lélekfogdosásnak ! A míg tehát nélkülözhetetlennek tartjuk a czél elérése szempontjából, hogy az államilag gondozott elhagyatott gyermekek valláserkölcsi alapokon neveltessenek, másfelől eleve tiltakozunk az ellen, hogy ez a valláserkölcsi nevelés egyoldalú felekezeti s épen pápista legyen. A magyar kormány, fájdalom, még mindig nem tud kibontakozni, a vallások és egyházak egyenjogúságát biztosító tételes törvények daczára sem abból a tracliczionális felfogásból, hogy a hol vallásról és egyházról van szó, az csak a pápistaság lehet. Aggodalmunk levén épen e miatt arra nézve, hogy a gyermekek állami gondozására vonatkozó törvények alapján létesítendő intézetek, valamint a törvények egész végrehajtása pápista alapokra fognának fektettetni: kérve kérjük protestáns egyházunk elöljáróit ós egyetemét, hogy tegyék meg az intézkedést arra nézve, hogy az élet- ós lólekmentós e szent munkájában mindenik egyház megnyerje az őt megillető szerepet, s hogy ez az állami, társadalmi, nemzeti s valláserkölcsi szempontból rendkívül fontos dolog új panaszoknak és új felekezeti villongásnak ne legyen forrásává. Szentmar toni. 51*