Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-06-16 / 24. szám

misszióügy. Az idők jelei. (Beszéd; elmondatott az eperjesi theol. ifjúsági belmissziói egyesülete által rendezett vallásos estélyek megnyitásakor). „Mikor hozzámentek volna a farizeusok és szadduezeusok, kisértvén kerék őtet, hogy valami mennyei jelt mutathatna nekik. 0 pedig felelvén, monda nekik: Mikor estve vagyon, azt mondjátok: Tiszta idő leszen, mert az ég veres. És reggel ezt mondjátok: ma zivataros idő leszen, mert a szomorú ég veres. Képmutatók, az égnek ábrázatjai közt választást tudtok tenni, az időknek pedig jeleit nem tudjátok megválasztani" (Mat. 16, 1—3). A mit Máté evangélista e helyütt röviden, de igen jellemzően leír, az nemegyszer, de igen sokszor megtörtént. Jézusnak esküdt ellenségei, a farizeusok és sadduezeusok, a zsidóknak tudósai, hatalmasai s gazdagjai igen sokszor előállottak azzal a kéréssel: mutatna nekik égi jelt, valami természetfeletti csudás eseményt, a melyből biztosan következtethetnék, hogy valóban ő-e az Isten által igért s küldött Messiás, s vájjon igaznak kell-e venni evangéliumi tanítását vagy nem? Miként Jézus szemrehányólag felel felvetett kérdésökre, ők igen jól és biztosan tudtak következtetni az égnek pírjából arra, hogy minő időjárást lehet váruiok; mert tapasztalataik s kitűnő megfigyelő képességök lehetővé tették azt, De ezen kivül is tudjuk róluk, hogy jól ismerték társadalmuk bajait, s annak egyes jelenségeiből jól ki tudták számítani, mi a hasznos rájok nézve. Okosságuk s ügyességük a zsidó társadalomban erősökké s hatalmasokká tette őket, úgy hogy merész s veszedelmes vállalkozás volt ellenök fellépni. De az idők azon jeleit, a melyek könnyen meggyőzhették volna őket az újkor támadásáról, nem figyelték meg. Az érzékileg látható levegőégnek pírjából tudtak következtetni a tiszta, vagy viharos időre; de a szellemi égnek hajnalhasadását nem vették észre. Onzésök. hiuságuk s a földi hatalomhoz, anyagisághoz és külsőségekhez való ragaszkodásuk nem engedte meg, hogy az egyszerű tanítóban, az evangélium igénytelen fellépésű hirdetőjében a Messiást lássák. Azt az önzéstelen szeretetet, a melyet Jézus a szegények, betegek, árvák, özvegyek s elhagyatottak gyámolításában mutatott: nem vették észre, mert ez ellenkezett az ő földi törekvéseikkel s czéljaikkal. Hiába voltak prófétáik, a kik előre megjövendölték a Messiásnak eljöttét; hiába volt Mózesok, Jézus is hiába hirdette közöttök Isten országának evangéliumát, s hiába áldozta fel életét: ők nem tértek meg, hanem megtagadták s üldözték, és ha halottaiból támadt volna fel valaki s eljött volna hozzájok bizonyságot tenni a Krisztusról, még akkor sem hittek volna, mert konok szivöknek s megátalkodott képmutatásuknak még ennél is különb égi jelekre volt sziikségök. Mint ezek a farizeusok és sadduezeusok, olyan az ember általában, ha gondolatai az anyagi világhoz tapadnak s hitetlen konok szive megköti magát s nem ismer alázatosságot az Isten iránt. Az ilyen embernek látóköre igen szűk; ránézve csak az létezik, a mit érzékeivel felfog s inkább szegénynyé teszi lelkét, semhogy a szellemierkölcsi világ gazdag kincseit s annak boldogító elveit elfogadná. Vallásosság, erkölcsiség és az ezeken alapuló eszményiség csak addig létezik náluk, a míg az életüknek kézzelfogható hasznára válik. Az ilyen embereknek szintén csudás égi jelekre van szükségük, a melyek alant járó leiköket természetfeletti módon emelnék fél a köznapias anyagiságból fel a vallás és hit eszményi országába, az Istenhez. Csudás szárnyakon szeretnének felemelkedni; mindent látó szemekkel látni, s oly tényeket tapasztalni, a melyek a vak hitetlennek is bizonyságot tennének az Isten felől. Az ilyen emberek nem látják az idők jeleit, a melyekből egy hanyatló korszaknak végén egy új korszaknak bekövetkezésére következtetnének. Madáchnak ama kakasa, a melyről az Ember tragédiájában így nyilatkozik: „nem a kakas szavára virradt, hanem a kakas szól, minthogy virrad", nekik ugyan hiába szólna; az általa jelzett virradatot úgy sem vennék észre. De olyanok vagyunk mi is; lelkünk tud következtetni. Látja a harmatcsepp gyöngyét ragyogni a rezgő fűszálon; gyönyörködik fényes szivárványszineiben, okoskodik, mikép keletkezett s minő elemekből áll és megismeri a természet összes törvényeit, a melyek szerint a harmat előáll; rendesen azonban nem kutat tovább. Behatolunk a természet titkaiba; csudásnál csudásabb dolgokat hozunk napvilágra az ő kimeríthetetlen kincses házából és megittasulunk az örömtől, a mint e kincsekkel megismerkedünk s hasznunkra fordíthatjuk. Lelkünk azonban igen sokszor odaragad a természetnek anyagához, s hogy honnét van ez anyag, ki rendezte és ki tartja fenn? arra a kérdésre már ritkábban keresünk feleletet. Mint mikor a tavaszi s nyári meleg reggeleken tele tüdővel szívjuk az ozondús levegőt s jól eső érzéssel tágul tőle tüdőnk s közben nagyon ritkán jut eszünkbe, hogy talán hálával is tartozunk annak a bölcs és jó Istennek, a ki ezt a jó levegőt nekünk adta s az egész mindenséget ily czélszerűen s ily jól alkotta: akként vagyunk a természetnek összes tüneményeivel szemben is. Megfigyeljük őket és e megfigyelésekből hasznot húzunk; de az eszmékre, elvekre, a természetnek örökkévaló alkotójára csak azok következtetnek, a kik okoskodásukkal mélyebbre hatolnak a létezők okainak kifürkészésében, s szivök őszinte sugallatára hallgatnak. Hogy ezeknek a tüneményeknek s a társadalomban feltűnő s figyelmünket megragadó jelenségeknek ismeretét nem magoknak a tüneményeknek köszönjük, hanem lelkünknek, a mely ezeket felfogni képes; hogy úgy ezt az egész érzéki s anyagi világot, mint pedig az összes természeti tüneményekben, s a társadalmi életben létező törvényszerűséget s eszményiséget felfedezzük s szinte képesek vagyunk teremteni, azt egyedül lelki tehetségeinknek tulajdoníthatjuk: arra nagyon kevés ember gondol. Más szóval ránk nézve ez az egész mindenség az ő szépségével s bölcs elrendezésével csak oly mértékben s addig létezik, a mily mértékben s a meddig lelkünk felfogni s megérteni képes. S vájjon hány ember veti fel magának ezt a kérdést, s hányan emelkednek föl a föld rögétől az eszmék országába ? De ha már az érzéki s anyagi világ annyira magához lánczol, hogy lelkünk ezekben leli a maga kielégítését és mi egy eszményibb világ után nem nagyon kívánkozunk: akkor nem csuda, ha a legmagasztosabb eszméknek, a vallás-erkölcsi eszméknek regióiba nem tudunk és nem akarunk felemelkedni. Nem csoda, bogy a mikor ilyeneket hangoztatnak előttünk, mi azokat üres fecsegésnek, elmaradottságnak s babonaságnak vagyunk hajlandók tekinteni, és nekünk is mennyei jelekre volna szükségünk, hogy azok igazságát igazolva lássuk. De miként ama farizeusok és sadduezeusok bizton következtethettek Jézusnak isteni küldetésére, a nélkül, hogy valami rendkívüli égi jelekre lett volna szükségök: akként nekünk sincs szükségünk csodákra, hogy lássuk egyhá-