Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-04-07 / 14. szám

hogy még egyszer teljes fényben ragyogott volna fel az élet napja. De akármiként köszöntsön is be a halál, az az egy bizonyos, hogy mindnyájan meghalunk. Csakhogy ezt a megczáfolhatatlan tényt igen sokszor elfelejti az ember, és úgy él, mintha sohasem kellene ebből a sze• gény és nyomorult világból eltávoznia. Hogy is ne ! Hiszen ha mindig, de mindig csak az utolsó órára gondolnánk, akkor a szomorúság fátyola borulna örömeinkre. Igen, mi boldogok, egészségesek vagyunk, nekünk áldott pályánk, boldog otthonunk van ; milyen szépen süt az életnapja felettünk! Azonban minden fény és csillogás háta megett ott ólálkodik a halál, mely már holnap elrabolhatja tőlünk mindazt, a mi tulajdon életünknél is drágább. Az a bizonyosság, hogy mindnyájunknak meg kell halnunk, már a megelőző évezredek folyamán is olyan szomorúságra hangolt egyes népeket, hogy egyáltalában nem tudtak örülni az életnek. Arról a trák népről, mely a későbbi Konstantinápoly közelében lakott, beszélik, hogy az újszülöttet sirással köszönték, míg a halottakat örömujongással kisérték ki nyugvó helyökre. A távol India egyik királyáról azt regélik, hogy őt a szenvedés és fájdalom minden képétől távol tartotta édes atyja. Mikor azonban a íiú már öntudatra ébredt s elhagyta a királyi kertet: íme a betegség, öregség és halál emberi ábrázatban jelentek meg előtte, s ő fájdalmasan érintetve így kiáltott fel: „Oh mit ér az élet, ha az utoljára is betegséggel, öregséggel és halállal ér véget!" Ma már ilyen, fájdalmas világnézet nem ejthetné hatalmába az egész emberiség szivét, mivel Istennek örök rendelése szerint minden kebelben erős gyökeret vert az élet szeretete. Van bennünk valami Istentől adott elemi életkedv, a mit elnémíthat ugyan a fájdalom, de nem téphet ki belőlünk. De ép azért, mivel ilyen erősen ragaszkodunk az élethez, azért történik meg, hogy a halál gondolatánál valami sötét árnyék vonul át lelkeinken. Mit kell tennünk, hogy bátran, megnyugodva, sőt vidáman várjuk utolsó óránkat ? Az ókor kevély görög bölcsei azt mondták : „Ne tűrd, hogy a sors sötét hatalmai akaratnélküli és gyámoltalan lényként dobjanak bele az alvilágba, hanem halj meg a magad keze által; akkor szabadságodra büszkén, bátor léptekkel léphetsz át a halál kapuján". A kétségbeesés eme szerencsétlen bölcseletét még a keserű hangulatú Buddha is elvetette. A ki erőszakosan töri át az élet korlátait, az sohasem találja fel az Ő meggyőződése szerint a békességet. Sőt annak újból, még pedig nyomorultabb alakban kell elvégeznie az élet kör futását, a Zamzarát. De hát hogyan szabadulhatunk meg a halál rettentésétől ? Erre a kérdésre oda toppan a pápás pap a haldokló ágy elé a halotti szentséggel. Előbb gyónást követel a betegtől; kívánja, hogy vallja be neki mindazt, a mivel megterhelte lelkiismeretét, hogy aztán ő, mint áldozár, elmondhassa neki, hogy mit tegyen a végből, hogy bűneit, a mennyire lehet, jóvá tegye. Mikor a gyónásnak vége és az áldozár kimondta az abszolucziót. akkor aztán jön a római szertartás szerinti szent áldozás. A haldokló magához veszi a megszentelt kenyeret, mint Jézus Krisztus valóságos testét, és a maga módja szerint teljes bensőséggel ünnepli még egyszer az ő urával, mesterével a testi-lelki egyesülést. A megelőző két ünnepélyes mozzanat megerősítéseként végzi aztán az áldozár a szent kenetet, a mennyiben megkeni a szent olajjal a haldokló beteg fiileit, szemeit, száját, orrát, kezeit, néha még a lábait is, bizonyos ősi szokásnak megfelelőleg. Már az első keresztyén korszakban is megillették a keresztyének betegeiket imádsággal és olajból készült balzsammal, csakhogy akkor ezt a balzsaraozást a fájdalmak enyhítése ezéljából alkalmazták, míg ma arra szolgál, hogy a haldokló hánykódó lelkét megnyugtassa. Ki vonná kétségbe, hogy ebben a szokásban nagy és szent komolyság nyilvánul? Mi teljesen fel tudjuk fogni, hogy mikor valamelyik r. katholikus faluban éjszakának idején megszólal a csengetyű, a mely azt jelenti: „A papot valamelyik haldoklóhoz hitták", sok álmatlan ember elgondolja magában: „Vájjon mikor fog majd nekem megszólalni a csengetyű ? Mikor kell hivatnom a papot, hogy az utolsó lelki jótéteményt közölje velem?" Kétségtelen, hogy ezrekre megy azoknak a száma, a kik eme szentség vétele után bátrabban és felkészültebb lélekkel várták utolsó órájukat. Furrer K. után (Folyt, köv.) Ruszkay Gyula. könyvismertetés. » ' » > Babona és varázslat a legrégibb időktől a jelenkorig. írta dr. Lekmann Alfréd, a kopenhágai psyeho-pbysikai laboratórium igazgatója; fordította dr. Iiansehburg Pál. Két kötet, 548 -f- 4V2 lap 75 rajzzal. Budapest, 190U. a M. K. Természettudományi Társulat kiadványa. Ezt a korszerű könyvet ép a legjobb időben ültették át a magyar nyelvre. Kapóra jött, hogy a nálunk is csaknem járványossá lett spiritiszta babonákat mérsékelje. Becses tartalmával belevág a vallás embereinek tanulmányába is, józan intencziójánál snépszerű irályánál fogva pedig bármely művelt emberre nézve tanulságos és eszméitető olvasmány. A szépen fordított munka történelmi és psychologiai részre oszlik, Az első nagyobb rész a különböző népek és korok babonás felfogásait és varázslatait ismerteti, széles történeti alapon; a második rész a babonák és varázslatok psyeho-physikai magyarázatával foglalkozik. A két főrészt megelőző bevezetésben a babona és a varázslat fogalmát tisztázza szerző. Babona minden olyan nézet, a melynek vagy nincs meg a jogosultsága bizonyos vallásban, vagy a mely ellentétben áll bizonyos korszaknak tudományos természetfelfogásával. A babona tehát viszonylagos fogalom; pl. miránk nézve minden babona, a mi a mi vallásos és tudományos felfogásunkkal