Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-13 / 2. szám

belől mennyire korhadt, erőtelen minden. Panasz panasz után hangzik fel a hitbeli közönyösség, az egyházhoz való hűtelenség, a terhek viselni nem akarasa, a szektáskoclás és a felekezetnél­küliség, a papi szegénység, a pap-, káplán- és tanítóhiány, a kongrua, a lelkészi nyugdíjintézet hiánya és még egy egész csomó egyéb dolog miatt, jeléül annak, hogy csak napról-napra éltünk, s ha dolgoztunk is. munkánknak igazi eredmé­nye nem vala. Bizony, az idő áthaladt felettünk; elvégezte átalakító munkáját ós mi csak összetett kézzel ültünk, a helyett, hogy az idők jeleit megértve, tervszerűleg, úgy a jelen, mint a jövő számára alkottunk volna. De ha igy volt is a múltban, ne legyen igy a jövőben. Mulasztásaink sok veszteséget okoz­tak, nagy bajokat szültek már eddigelé is; ne álljunk azért tétlenül ós czéltalanul a megvál­tozott viszonyokkal ós jövendővel szemben, ha­nem legyen a reánk virradt XX. század egyházi újra ébredésünknek, a tervszerű munkának, a maradandó ós messze jövendőre kiható alkotá­soknak a százada. Vérző sebünk, orvoslandó belső bajunk van ugyan elég, de ügyünk még koránt sincs elveszve. Alkalmas eszközökkel, bölcs és tervszerű munkával még minden helyrehoz­ható. De kell, hogy jövő munkánk programmját kijelöljük s annak keresztülvitelében odaadó munkás legyen egyházunk minden tagja. Sokkal inkább érzem ugyan kicsinységemet, semhogy jövő munkálkodásunknak eme pro­grammjának összeállítására merészkedném. Nem is bízatott az külön egyikünkre sem. Annak összeállítását azoktól kell várnunk és kérnünk, a kik, akár mint egyesek, akár mint az egyház organumait alkotók a vezetéssel ós irányítással megbízattak ; de, mint egyházamnak egyik gon­dolkozó és hűséges tagja, jogosítva érzem ma­gamat, hogy némely dolgokra, a melyek annak a programmnak alkotó elemei lehetnek, és szeretném, ha- azok lennének — reámutassak. Ez évben tiz esztendeje lesz a legutóbbi zsinat megkezdődésének; s ha annak bevégző­dósétől számítjuk is a tiz esztendőt, már a kü­szöbön áll az új zsinat. A debreczeni alkotmá­nyozó zsinat példa reá, hogy egy csapásra mindent ós pedig helyesen megoldani nem lehet. De nem kevésbé példa a Pesten tartott második zsinat sem; mert részint a törvényben benfoglaltak miatt emelkedő hangok, részint pedig a törvény által meg nem oldott és azóta felszínre került nagy kérdések mutatják, hogy egyházunk alkot­mánya még korántsem tökéletes és hogy leg­közelebb tartandó zsinatunkra igen komoly ós nagyfontosságú ügyek megoldása várakozik. Nem akarom itt említeni a lelkészi kvalifikáczió ren­delkezései ós annak igen homályos pontjai miatt emelkedő panaszokat; nem azt sem, hogy az Erdélylyel való unió még most sincs igazán keresztülvive, — ele ott van a nagy gyülekeze­tek önálló parókhiákra osztása, azután a kongrua­törvónynek az egyházszervezetbe beillesztése, a lelkészi nyugdíjintézet megteremtése, az egyházi adózás reformja, az egyház megfelelő állami segélyezése, a melyek mind megoldásra ós pedig bölcs megoldásra várnak. Csakhogy ezekkel a nagyfontosságú ügyekkel nem lehet s nem szabad készületlenül a zsinatra menni. Különösen a lel­készi nyugdíjintézet, az adóreform, a megfelelő összegű ós az egyház alkotmányával ós autonom szervezetével megegyező módozatú állami segé­lyezés kérdései oly sürgősek és oly életbevágók, hogy azokat újabb tiz évre megoldatlanul hagyni nem lehet ós nem szabad, hacsak egyházunkat tönkre tenni nem akarjuk. Mint fontos ós megoldandó ügy emelkedik ki a törvény által biztosított teljes egyenlőség és viszonosság keresztülvitele is. Csak a ki látni nem akar, az nem látja, hogy ebben a tekintet­ben még mily szomorúak a viszonyok. Mindenütt mellőztetós és leszoríttatás az osztályrészünk. Míg a régi államegyház ma is óriási vagyonát és az állami dódelgetós alatt évszázadokon át szerzett hatalmát ós tekintélyét vetheti a latba, addig mi semmit egyebet a ma már — fájda­lom — divatját mult biblián ós igaz magyarsá­gukon kivül. Állami tényéknél, hivatalos ünne­pélyeknél, a csendes szemlélésen kivül egyéb szerep nekünk sohasem jut; vallástanításunk elé áthághatatlan akadályokat gördíthet iskoláiban a római katholikus egyház; a hadseregben szol­gáló hitfeleink és a tisztképző intézetekben tanuló ifjaink megfelelő lelki gondozásából ki­semmiz bennünket a pápás ízű osztrák katonai politika, — s hasztalan a panasz s a rekri­mináczió. Oda kell tehát jegyeznünk ezeknek, a viszonosságot ós egyenlőséget sértő tényeknek eltüntetését is a jövő programmjára. Álljunk a törvény szilárd alapjára és ne erőtelen, aláza­toskodó hangon emeljük fel szavunkat, hanem önérzetesen, mint olyanok, a kik nem kegyet kérnek, hanem jogaik megadását. De mindez csak a külső egyházi életre és annak jogi helyzetére vonatkozik. Ha mindez megoldatik is ós pedig a legkedvezőbben is, — még az egyházat meg nem tartja ós nagygyá nem teszi. A jogok biztosításán, a külső orgá­numok megteremtésén és munkába indításán kivül át kell alakulnia ós megerősödnie a bel­sőnek is. Nem egy külső erő által hajtott gépe­zetnek, hanem élő ós öntudatos organizmusnak kell egyházunknak lennie. A belsőből induló ós

Next

/
Oldalképek
Tartalom