Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-03-03 / 9. szám

gyanúsító eszköznek is használhatja a belmisszió megrontására, s az nem fog keresni és nemi s talál oly kapcsolati pontokat a kettó' között, hogy egyiket a másikáért elvesse. Ha a pietizmus alatt holmi álszenteskedő képmutatást, érzelgős vallási rajongást, farizeusi érdemszerűséget s önhitt hivalkodást kellene értenünk, akkor joggal lehetne követ dobni reá s ha a belmisszió ily gyökérből fakadna s lényegében azonos volna az ily pietizmussal, akkor nem késhetnénk az anathemával, mert megérdemelné. Ámde itt abba a nagy hibába esnek a belmisszió ellenfelei, hogy vagy nem tudják mi a pietizmus és a belmisszió, vagy szándékosan olyasmit magyaráznak bele úgy az egyikbe, mint a másikba, a mi egyikben sem található. Azokban a tudatlanság, utóbbiakban a roszakarat a vezető. Utóbbiakhoz hiába intézzük szavunkat s hiába irunk nekik; aroszakaratukat csak az idő, vagy valamely véletlen (ki ismeri az isteni gondviselés útjait?), változtathatja meg. Csupán az előbbiekhez és a félre vezetettekhez szólhatunk, mert ezeknél lehet kilátásunk arra, hogy jobb meggyőződést szerezve, lassan az ügy barátaivá válnak. Csak az a nagyon sajnálatos a dologban, hogy a mikor sürgősen cselekednünk kellene s egyesült eró'vel, lelkesedéssel, kitartással s az éjszakát is nappalá téve a társadalomban mozognunk kellene, akkor mi elméleti diskussziókat folytatunk s vitatkozunk: jó és hasznos-e a belmisszió vagy nem? Eszünkbe vehetnők e szép latin mondást: „sed fugit interea, fugit irreparabile tempus". Elmaradottságunkat semmi sem bizonyítja jobban, mint ez az irodalmi párviadal, a melyet két nézet egymás ellen vív. Míg a külföldi protestánsok régesrégen túl vannak már az ilyen kérdéseken, s orthodoxok és liberálisok egyaránt belátják a belmisszió hasznos és szükséges munkáját és ily természetű intézményeikkei a hatalmas szervezetű r. kath. egyház ellenében is győzelmesen állják meg helyüket s törnek előbbre és előbbre: addig minálunk egyesek a belmisszió egykori külföldi ellenfeleinek eldobott rozsdás fegyvereit villogtatják, hogy hát e téren is keleti lassúsággal haladjunk. Talán nem minden reménység nélkül fogok ahhoz, hogy a belmissziónak roszul értesült ellenfeleit nézetük helytelenségéről meggyőzzem, s felvilágosítva őket a pietizmus és belmisszió igaz czéljáról és jelentéséről s a kettő között létező viszonyról, a belmisszió barátjai vá tegyem. A pietizmusnak két rendkívüli érdeme van, a melylyel a protestantizmust haladásában előbbre vitte. Az egyik érdeme, hogy a prot. orthodoxiával szemben, a mely a szimbolikus könyvek alkotásával oly kiváló érdemeket szerzett, az egyházat s a theol. tudományt a Szentíráshoz vezette s annak tanulmányozását tette kötelességévé. Míg az orthodoxia korában az írás és annak magyarázata csak alárendelt eszköz a szimbolikus könyvekben kifejezett vallás-erkölcsi elveknek igazolására, addig a pietizmus főtörekvése a „bibliát eredeti reformácziókori tekintélyével újból felruházni s vallás-erkölcsi kérdésekben a szimbolikus könyvek felett álló tekintélynek elismertetni". S mert az íráselvűséget oly erősen követelte s a theol. tudományt e forráshoz vezette, ez okból egyik főkötelességének ismerte a szent írás nyelveinek tanulmányozását s e tanulmányozás követelését.; A pietizmusnak tulajdoníthatjuk a biblia nyelveivel való első tudományos foglalkozás s az exegetikai tudományoknak oly irányba terelését, a melynek áldásos gyümölcseit még most is élvezzük. A másik érdeme az egyetemes papság elvének gyakorlati érvényesítése által a prot. egyházi társadalmi életének megújítása. Az ó prot. dogmatikusok prédikálása száraz dogmatanításban és rabulisztikus polemizálásban, vallástanításuk szőrszálhasogató skolasztikus és lelket ölő könyvnélkülöztetésben állott, a mi nem. csak vonzó, szivet nemesítő és lelkesítő nem volt, hanem unalmas és vitázó érthetetlenségénél fogva csak jobban elidegenítette a híveket az egyháztól. Minthogy a 30 éves és a vele egy időben s későbben vívott, de hasonló czélú háborúk alatt a cura pastoralis nagy részt lehetetlen volt s elhanyagoltatott, az egyház kormányzásából pedig az egyháztagok többé-kevésbé kizárattak : annálfogva a prot. egyházi élet alig nyilatkozott egyébben, mint a szimbolikus könyvekhez való ragaszkodásban, templomba járásban, a szentségek pontos s időhöz kötött élvezésében és az egyházi előírásoknak hűséges megtartásában, mint a hogy azt a róm. kath. egyház követelte s követeli most is. Ily uralkodó felfogások s viszonyok között lépnek fel a pietisták, hogy kezökben a Szentírással s az abban foglalt Isten igéjének hatalmával kezdjék az egyház reformáló munkáját bennt magában a prot. egyházban. A reformáczióra következett nagy visszaesés ellen lépnek fel tehát, s „a reformáczió elhalványult elvét, az írás tekintélyéről és az egyetemes papságról akarják feleleveníteni és érvényessé tenni". S mert azt tapasztalják, hogy a prot. egyház nem oly hivők egyeteme, a kik öntudatosan s hitből munkálkodnak az egyházban Isten országának javáért, hanem élettelen s közönyös tömeg, a melynek alig van igaz fogalma a vallás bensőségéről, a hivőnek a Krisztussal való egységéről s az egyháztagok s mások iránt való kötelességekről: annálfogva legfőbb igyekezetök arra irányul, hogy a Szentírás terjesztése, ismertetése, olvasása, tanítása és magyarázása által vallásos hitet, kegyes érzületet és istenes cselekvést teremtsenek. Hogy czéljukat biztosabban elérjék s munkálkodásuk eredményét a jövőre is biztosítsák: az egyházi élet minden terén kezdeményeznek életbevágó reformokat. így törekszenek „a theológiai szakoktatás javítására, a szentségeknek kiszolgáltatásában a külső mekhanizmus eltávolítására, házi istenitiszteletek tartására s ilyeneknek terjesztésére, híveknek az egyházi életbe bevonására, a prédikálásban a régi skolasztikus s a hitetlenek és tévelygők ellen polemizáló modornak elhagyá-