Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-03-03 / 9. szám

megállapított személyi adónak is arányban kell állani az adózó jövedelmével. A vagyon arányában kivetett adónál az állami egyenes adók bizonyos százaléka ajánltatik kulcsul. Hogy ez az egész egyházra nézve így egyöntetűen állapíttassék meg, ahhoz az egyházi jövedelmek czentralizácziója szükséges, mikor a fölöslegek egy közpénztárba befizettetnek és a hiányok ugyanonnan pótoltatnak. Nálunk ez kivihetetlennek látszik, de Németország több államában fennáll. — A mi egyházközségi autonómiánk mellett az egyházközségek állapítanák meg szükségleteik arányában, egy bizonyos maximum határvonalán alól, felsőbb hatósági jóváhagyás mellett, a vagyonaránylagos adónak az állami egyenes adók után kivetendő százalékát. Lehet a vagyonaránylagos adó nem szigorúan az állami adók után beillesztett, hanem osztályos adó. Ez sok tekintetben a leghelyesebb, mert figyelemmel lehet oly vagyonra is, mely az állami adó mellett tekinteten kivül esik, p. o. takarókpénztári tőkékben, vagy állampapírokban álló vagyonra is, és ezenkívül a méltányosság is teret találhat benne. Talán épen az utóbbi a legnagyobb hibája is, mert a méltányosság ürügye alatt niás tekintetek is érvényesülhetnek. A felsorolt módok mellett más kombinácziók is lehetségesek ; de nekünk itten nem volt egyéb czélunk, mint a vagyon ós jövedelemarányban felállítandó adórendszer kötelező megállapításának szükségére reámutatni, ós más oldalról feltárni, hogy ezzel a rendszerrel mindenféle jogos igények kombinálhatók. Személyi és vagyon után vettetett adó, egyenlő ós változó személyi acló, százalékos ós osztályos vagyoni adó mind helyet foglalhat benne, sa mellett tekintettel lehetünk egyházunk sajátos helyzetére is. E^ ennek a reformnak az előkészítéséhez nem kellenek évek, hanem hamarosan is körvonalozhatók az alap elvek; az évek arra szükségesek, hogy a mi egyházalkotmányunk szerint megkérdezendő egyházi fórumaink a maguk nyilatkozataikat megtehessék. Minthogy a konvent által megindított segélyezési tervből indultam ki, ugyanoda térek is vissza az egyházi acló kérdésénél. Nem tartom jó dolognak, hogy a közegyház segedelme egyes, személy szerint megállapítandó egyének egyházi adóterhének csökkentésére szolgáljon. Epen ezért a tőkesególyezós ilyen formáját sem. Vagy legalább ily közel a zsinat előtt, semmi esetre sem. Csakis egyszersmindenkori segélyek adhatók a zsinatig, a már említettek figyelembe vételével. Ha pedig a zsinaton az egyházi adórendszer megváltoztattatik, akkor a hiányzó szükségleteket pótolhatja az egyes egyházközségekben a közegyház ereje, de ne x, y vagy z adóterhét csökkentse. A segedelemnek intézményre és nem személyre kellene nálunk vonatkozni. A most megindítandó tőkesególyek az adóreformot is gátolnák és egyéb kellemetlenséget is keltenének, ha nem egyenesen az egyházközségnek, mint olyannak ós pedig kimutatott hiányaik fedezésére adattatnának. Denique eo censeo ... a zsinati előkészületeket minden téren és így különösen az egyházi adóügy terén is meg kell indítani, s a tervezetbe felveendő alapelv: a vagyonaránylagos adózás kötelezővé tétele legyen. Pokoly József. Belmisszió és pietizmus. Azok között a vádak között, melyekkel a belmisszió ellenesei a belmissziót rosz hírbe hozni akarják s ellene háborút viselnek, talán a leggyakoribb és • legnagyobb a pietizmussal való meggyanúsítás. S bizonyára igen sok ember előtt csupán azért hitelét vesztett ügy a belmisszió, mivel azt pieiisztikus törekvésnek, holmi álszenteskedésre vezető, czeremoniális imádkozásra oktató s a tiszta puritán, protestáns egyszerűséggel ellentétben álló mozgalomnak képzelik, mely csak arra szolgálhat, hogy szektáskodást s pártoskodást idézzen elő egyházainkban. A pietizmus igazi mumusként szerepel, a melylyel a jóindulatuakat is elriasztják, hogy mielőtt még alkalmuk nyilnék a dologgal közelebbről megismerkedni, már is követ dobjanak reá. Hát valóban nem is egyéb az, mint mumus, a melyről Aesopus meséjével mondhatjuk: „ignotos fallit, notis est derisui". Mikor ezen pietisztikus gyanúba hozzák a beimissziót igen természetes, hogy nemcsak a belmisszió, hanem pálczát törnek a pietizmus felett is. Már pedig, a ki a pietizmust elfogulatlanul vizsgálja, az általában nem ítélheti el és így a belmissziót sem szabad elvetnie a vele való rokonság alapján. A mint a pietizmust helytelenül s jogtalanul ítélik meg, a kik mindennemű elfajulásai és elfogult embereknek bírálata alapján szereznek magoknak véleményt felőle, úgy a belmissziót is áldatlan intézménynek kell tekinteniök, a kik azt beteges szélsőségeiben s a roszul értelmezett pietizmussal való rokonság alapján ismerik meg. De a ki a pietizmust, vagyis az ú. n. kegyeskedő vallási s egyházi irányzatot a protestáns egyház történetéből a maga lényege szerint ismeri s elfogulatlan szemekkel és abban a történeti keretben vizsgálja, a melyben most már nekünk, kései utódoknak módunkban áll vizsgálni s az egész körülbelől másfél százados egyházi fejlődés felett tárgyilagos véleményt mondani: az másként fog ítélni felette, s eszébe sem juthat, hogy 17*