Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-02-17 / 7. szám

szívhez fordul; ha első sorban nem mint doctrina, hanem mint éltető szellem érvényesül. Minden tételét, minden szavát az erős hitből fakadó szeretetnek kell áthatnia. Az egoizmus egyre nagyobb térfoglalásával szemben az altruizmus szellemét kell terjesztenie, — abban az erős meggyőződésben, hogy összes társadalmi bajainknak csak egyetlen egy orvossága van: az önzetlen, önmegtagadó, áldozatra kész, minden embert magához ölelő szeretet meghonosodása a szivekben. Eszközök kimeríthetetlen bőségben állanak rendelkezésére. Különösen az Újszövetség minden lapja a szeretetet hirdeti. Még a hitben olyan erős Pál apostol is a szeretetnek adja az elsőséget a hit és a remény fölött, a szeretet ama halhatatlan himnuszában, melyhez hasonlót az összes nemzetek és korok irodalma létre nem hozott. Ha emberi és angyali nyelveken szólnék, és nem volna szeretetem, olyan volnék mint a csengő érez és pengő czimbalom. És ha jósolni tudnék és minden titkot ismernék és birtokomban volna minden hit, úgy hogy hegyeket mozdítanék ki helyükből, de nem volna bennem szeretet, nem volnék semmi. A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. . . Marad pedig hit, remény, szeretet, ez a három, de a szeretet a legnagyobb közöttük! Az önfeláldozó szeretetet azonban nemcsak tanítja a Szentírás, hanem példákat is mutat reá, különösen egy olyan utolérhetetlen fenségű példát, a mely mellett eltörpül a történelem minden más ténye, az irodalom minden alkotása . Az Üdvözítő nemcsak azért nem lehet igazi tragédia hőse, mivel életéből hiányzik a tragikus vétség, hanem azért sem, mivel a legmerészebb eszményítés is messze elmaradna a valóság mögött. Szerette ellenségeit, áldotta azokat, a kik káromolták, jót tett azokkal a kik gyűlölték, imádkozott azokért, a kik üldözték és meghalt azokért, a kik keresztre feszíttették. És az emberiség történelmének ezt a páratlan magasztosságban ragyogó tényét az evangélista azzal a keresetlen egyszerűséggel beszéli el, melynek megragadó erejét és vesékig ható ékesszólását a legragyogóbb szónoklat sem közelíti meg. Azt a fölemelő, nemesítő hatást, melyet ez a szellem, ezek a tények gyakorolhatnak az ifjúságra, csak egészen avatatlan és hívatlan kezek lehetnének képesek tönkre tenni" . . . A kérdésnek a vallástan szempontjából ily szellemben való fejtegetéseért akármelyik, Biblica-theológiával foglalkozó, theológia akadémiai professzor gratulálhatna Bergmann Ágoston úrnak, a magy. kir. állami főreáliskola tanárának! p) Ugyanerről a gyűlésről fel kell említenünk dr. Bódiss Jusztin pannonhalmi főisk. tanárnak nagytudományú felolvasását „Az akcziók tana elméletben és és gyakorlatban" cz. a. Nyelvészettel nem foglalkozó olvasóinkkal a legrövidebb formában meg kell említenünk, hogy mit értsünk az „actiók tana" alatt? Azt, hogy a korábbi nyelvtanokban szokásosan használt ezen 3 pár vagy hat idő helyett: praesens és imperfectum, perfectum és plusquamperfectum, futurum primum és futurum secundum helyett az újabb nyelvtanok bevettek (a tanulók agyának nem kis konfúziójára!) éppenséggel kilenez időt, melyeket — mondani sem kellene — a német grammatikusok eszeltek ki a következő képtelen schéma szerint: Végzett (Perfectum) jelen mult jövő (praesens), (praeteritum\ (futurum). Beálló (Instans) jelen, mult, jövő. Folyamatos ^ (Imperfectum) Nohát: nevezett felolvasó úr széleskörű tanulmányának és didaktikai tapasztalatainak gazdag fegyverzetével szállt síkra ezen akciós elmélet ellen. Előadásának vázlata ez: A tanításban csakis az apperczipiáltató (érzékeltető) módszer vezet czélra, a mely az anyanyelv idomait mai használatuk és világos értelmök szerint egyezteti az idegen nyelvek formáival, nem törődve azon funkcziókkal, a melyeket egykor az idegen nyelvek időképzői állítólag kifejeztek. Az ó-klasszikus nyelvek időalakjait a nyelvészek vizsgálódásai nem igazolják olyan eredetűeknek és jelentésűeknek, a minőknek az akczió-elmélet védői hirdetik ; ugyanis a legtöbb időalakban annyi a formaegyesülés (syneretismus) vagy a rokon jelentésű formákkal való kiegyenlítődés, hogy ember legyen, a ki meg tudja állapítani az egyes időformáknak kezdetleges v. eredeti jelentését. Idejárul különösen a latinban és görögben, hogy a legrégibb irodalomban annyi az ellentmondó adat az akcziós elmélet követelményeivel szemben hogy eleve hibásnak bizonyul már ez alapon az egész akcziós tanítás. A későbbi irodalom pedig még kevésbé igazolja ama tetszetős tant. A mondottakból kettős tanulság folyik: 1. hogy az igeidők tanításában csakis az összehasonlító, egybevető módszer a helyes, a mely induktive lesi el a különböző nyelvekbeli időalakoknak egymáshoz való viszonyát s több-kevesebb megfelelését; nem pedig az, a mely egyelőre kigondolt, bármily tetszetős elmélet szolgálatába szegődik. 2. Ne gondoljuk, hogy kategóriák v. sémák felállításával előbbre viszszük nyelvtanításunk ügyét : hisz sem a latin, sem a görög nyelv időalakjai nem oly merev és biztos szabályhoz kötöttek a használatban, hogy bárki is elmondhatná magáról, hogy folytonos olvasgatás és állandó használat alapján már annyira vitte, hogy a klasszikus írókból lefordított valamely szöveget .vissza tud fordítani egész biztossággal ugyanazokban az időformákban, mint a klasszikus szerzőnél olvasható. Szóval, több szabadelvűség, nagyobb türelem és elnézés szükséges ezen a téien, mint mostanában tapasztalható, egymásnak tanításával szemben is, de különösen a deáksággal szemben, a mely valóban! a legenyhébb bírálatot érdemli azért, ha akár a legkirívóbb esetekben is pl. perfectumot tesz imperfectum helyett a latinban. „Ki veheti tőlem rossz néven — mondja előadása végén — hogy a felhozott okoknál fogva nem esküszöm az akcziók tanára és hogy az iskolában czéltévesztettnek tartom azt az eljárást, mely régies grammatizálást kikiáltja lélekszárítónak s észbutítónak, míg ezalatt oly tanítást erőszakol az ifjak elméjére, melyet sem elméletben, sem gyakorlatban nem lehet elégséges okokkal támogatni. Engem mindenki úgy ismer, a ki ismer, hogy haladni tudó, sot minden haladásért lelkesülő ember vagyok. Ebben a kérdésben is szerettem volna a haladást hangoztató párthoz csatlakozni ; csakhogy 13 esztendei tanításom alatt hiába kerestem akcziós elmélet híveinek egyetlen oly argumentumát, mely rábírt volna arra, hogy felhagyjak maradiságommal s az ő táborukhoz szegődjem". Valóban már ideje volt, hogy valaki az akcziós elméletet halomra döntse. Ez a nevezett felolvasó úrnak szerencsésen sikerült. Ezért a pannonhalmi nyelvtudósnak elismeréssel adózunk ! q) Végül, minthogy a térből egészen kifogytunk, csak mellesleg említhetjük meg a temesvári tanári közgyűléssel kapcsolatosan rendezett hazai tanszerek kiállí-