Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-06-17 / 24. szám

»És engem akkor oly érzés ragadt el . . . A szőlős-gazda is az egyszeri, Magán kivül örjöngőn kacagott fel, Látván, hogy szőlejét a jég veri, Dorongot ő is hirtelen kapott fel, Paskolni kezdé, hullván könnyei: ,Nohát no!' így kiált, én Uram-Isten, Csak rajta, hadd lám, mire megyünk ketten! Hm! Mintha olvastuk volna már ezt valahol! Csupa plágium! A poéta rajta éri magát a plágiumon; elpirul bele, azután elhalványodik, meg újra kigyúlad. Akár plágium, akár nem: vége legyen a rímvetésnek, mert várja a hivatal, a honnét csak este felé szabadul. De akkor sem a rímek várják, hanem egy egészen más varázsú csengés. A kis fiai csengő szava, a kiket esténként ő maga szokott katekhizálni, imádkoztatni. zsoltároztatni, mivel hogy ezekből a dolgokból, — úgy volt nevelve, — ő maga is tud annyit, mint Némely magát fitogtató Önérzetes hitoktató. Érted-e öreg Matkó István? A ki oly ádáz haraggal csattogtatod a fogaidat erre a pennája-vétett poétára! Ez a poéta maga vezeti gyermekeit az evangélium útján, mert maga is hittel teljes lélek és a kinek homlokán, a múzsáén kivül egy kegyes édes anyának tiszta csókja is ragyog . . . De bizony azoknak a száma nélküli méltóságos uraknak az ősi tempóban hangzó áldakozásaikat sem érted, a kik a miatt hárhozkodnak, hogy az ő gyermekeik egy szót sem tudnak Károli Gáspárból és egy hangot Szenczy Molnár Albertből. Azt pedig ha látnád sem hinnéd el, hogy ezek a méltóságos urak, mikor a kúriáról vagy a minisztériumból hazakerülnek, levetik a birói palástot, felöltik az instruktori zubbonyt és. úgy diktálják a méltóságos úrfiaknak a zsoltárt, mint a luzsoki kúrátor, holott a kegyelmed úríiának — Matkó István , uram, — könnyebb egy nap ötven cigarettát elszíni, mint az V-ik zsoltárt elénekelni. »Apa! kötelessége!« Ezt feleli rá kegyelmed. Hát hiszen kegyelmed is apa, Matkó István uram! — Nem tudom teljesíti-e igy kegyelmed az apai kötelességet ? — azt azonban tudom, hogy kegyelmed mindennap nyakakitekerést igér a becses fiainak, valahányszor azok a prédikátori pályára gondolnak. — ímhol ez a poéta pedig, a kit kegyelmed Sámbár Mátyásnak itél lenni, a maga fiait egyenesen a prédikátori pályára szánta, a helvét hitvallás szerint. Ez az ő atyai ambíciója. Orahosszat elédeleg a lelke azon a jeleneten, mikor az ő fiai vakmerő jelességgel leteszik az érettségit, főként a latinból és görögből. Azután megfutják a theologiai kurzust, a nélkül, hogy magokat a szavalatban és imairásban kitüntetnék, de annál inkább az exegesisben; azután kimennek Jénába és Montaubánba, esetleg Rómába és Palesztinába, onnan hazajönnek, és azután káplánkodnak, de nem kegyelmed mellett Matkó István uram. mert az ő atyai szemei előtt nem a kegyelmed vastag tudású alakja emelkedik mintául, hanem Kun Bertalané, a kinek további életében is dicsőítse meg magát az isteni kegyelem, miként eddig megdicsőítette. A poétának pedig békesség adassék; megbocsáttatnak neki az ő bűnei, mivel igen szeretett. Qmin. Mária és Isten könyörületessége. (Folytatás és vége.) Hát erre a repülésre nincs is nekünk semmi szükségünk. Csak egyetlen egy mondhatta el magáról: "jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és meg vagytok terheltetve : én megnyugtatlak titeket*. Ez az egyetlen egy, az emberiség iránti szeretetből a keresztfán szenvedett; végigjárta a legnagyobb nyomorúság völgyét; kitette magát a legnagyobb kínoknak, hogy az emberek bigyjenek Ő érette az örök szeretetben, az isteni könvörületességben, és mi azt kérdezzük, hogy bármily nyomasztó sorsa legyen is valakinek, nem tud-e megvigasztalódni eléggé a Jézus keresztjében ? Van-e nagyobb szeretet annál, a mely a keményszívű, háládatlan emberiség megváltása érdekében még a leggyalázatosabb haláltól sem iszonyodik? A megfeszített Jézus szeretete nem tökéletes kezessége-e az örök isteni szeretet valódiságának ? De gondoljátok meg, hogy mikor mi a Krisztus keresztje alatt meghatottan állunk, nem csak azt a végtelen szeretetet érezzük, mely a haldokló arcáról felénk sugárzik, hanem egyúttal az isteni igazságosság szent komolyságát is. Az emberiség legjobb, leghívebb barátjának meg kellett halnia a gyalázat és kínok fáján, az emberiség önzése, durvasága, dölyfe, keményszivűsége miatt. Odáig jutott az elvakult emberiség, hogy keresztre feszíte leghívebb barátját! Mélységes fájdalom fog el arra a gondolatra, hogy mi is azon sötét hatalmak nyomása alatt állunk még mindig, a melyek őt keresztre feszíték, úgy hogy megnyugvás és keserűség rezgi át szivünket s tapasztalni kezdjük magunkon Istennek ítéletét és kegyelmét. Igen, mi át- meg átérezzük, hogy az örök világrend rettenetes komoly dolog! Mielőtt felfogni bírnánk Istennek könyörületességét, előbb a Kherubok emez énekének kell áthatni szivünket: »Szent, szent, szent a seregeknek Ura Istene!* Elébb kell éreznünk bűneinknek súlyát, elébb össze kell törni az isteni Ítéletnek belső világunkat, mielőtt a hit ama magaslatára feljutunk: »a te bűneid megbocsáttattak, a te gonoszságaid eltöröltettek.* Ha a Mária tiszteletét a legjobb akaratial vizsgáljuk is, lehetetlen kitérnünk ama benyomás elől, hogy hiányzik belőle valami; hiányzik belőle az a szent, erőteljes komolyság, a sötét hatalmak ellen való az az éles, elhatározó küzdelem, a mit Jézusban csodálunk; a küzdelem ama sötét hatalmak ellen, a melyek meg akarják semmisíteni azt, a mi az emberben a legjobb; meg akarják semmisíteni a jó örök forrásával való élő összeköttetését. A római hit Máriája sokszor olyan benyomással van ránk, mintha ő olyan jó anya volna, a ki a gyermekek hibáit, gyengeségeit elnézi, megbocsátja, míg a komoly, szigorú atya azokat sohasem bocsáthatja meg. Mért nem bocsát meg az atya? Hát ő tán kevésbé szereti gyermekeit? Oh nem, hanem az atya tudja, hogy az emberi