Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-23 / 51. szám

pendiumára: a hegyi beszédre emlékeztetőleg hangsúlyozza annak 12 §-ában »a királyság koronájaként* a >kegyesség«, az »irgalmasság*, a »békességes tűrés«, az »alázatosság«, a »mérsékletesség* (modestas), a *szelidség«, a »tisztességtudás* s a »szemérmetesség« erényét, mint »az örök életre« vezető utat. Sehol semmi nyoma a római pápás egyház »tanácsainak* és »parancsainak* és az azokon alapuló magasabb fokú (szerzetesi) és alsóbb rendű (világi) erkölcsiségnek. Keresztyén jellegű evangeliémi ethikával van itt dolgunk, a mely nagyon távol áll az elaprózott későbbi jezsuita kazuisztikától. Ime ilyen I-ső István dekrétumai I. könyvének keresztyén tartalma. A »római egyház* még csak meg sincs említve, a hierarchiai papi uralomnak semmi nyoma, sőt inkább az egyetemes keresztyénség főbb igazságai vannak itt feltüntetve, és Mária és a szentek vagy képek és ereklyék ceremonális pápás tisztelete helyére Krisztusnak és az Istennek lélekben és igazságban való imádása lép. De nézzük a dekrétumoknak Il-ik könyvét is. Az »előljáró beszéa« ezzel kezdi: *Isfen kegyelme velünk*. Ennek megfelelőleg erős nyomatékkal beszélt az 1-ső és 2-dik §-ban »a királyi méltóságnak a közönséges keresztyén hit éltető erejéből táplált sikeres és derekas munkásságáról «, »országának Isten akaratából való kormányzásáról*, »népének tisztességes és háborúság nélkül való életérők', s »az isteni és világi törvények* egymást átható viszonyáról. Főelvül kimondja, »hogy a mennyi előmenetelt nyernek a jók az isteni törvények áítal, annyi kisebbséget szenvedjenek (azaz büntetést vegyenek) a gonoszok és bűnösök a világiak által*. Az 1. fejezet »az egyház állapotjárói és Isten házának tiszteletéről* szól. Bevezetésképen kijelenti, hogy »a ki gőgös kevélységében fenhéjázva Isten házát semmibe veszi és az Istennek szentelt és Isten tiszteletére . . . rendelt javakat becstelenül illetendi, avagy azokban elvenni merészkedik, akárki legyen, mint Isten házának megtámadóját és rontóját, rekeszszék ki a gyülekezetből«. Ime in nuce a vallás szabad gyakorlata elleni bűncselekmény! Majd a további §-okban »az egyházi vagyonról« és annak »oltalmazásáról és öregbítéséről* szól; de mindenütt hangsúlyozva, hogy ez a vagyon »az uráli Urának szóló jószág«, a melynek a király »Istentől rendelt őre és oitalmazója«. Állami vagyon az, a melyet a magyar r. kath. egyház korlátlan tulajdonának, magánvagyonának joggal nem tekinthet. A mai r. kath. autonómikus törekvéseknek tehát maga I-ső István is ellentmond a maga dekrétumaiban. Jó lenne ezt figyelembe venniök hazai ultramontán köreinknek és az azok szolgálatára kész politikusoknak! A 2-ik fejezet »a püspökök egyházi hatalmáról« szól. Annak 3. §-ában hangsúlyozza, hogy a püspökök a világiakkal egyezőleg járjanak el,»az Isten törvénye szerint az árvák és özvegyek oltalmazásában és a keresztyén vallás megtartásában*. S végül elrendeli, hogy »az igaz törvényt (és korántsem a római egyház parancsát) se valakinek hazugsága vagy hamis tanúsága, se hitszegés vagy jutalom semmiképen meg ne vesztegesse«. — Az özvegyekről és árvákról még a 24-ik fejezetben szól bővebben. Ugyancsak szigorúan intézkedik István a II. könyv 7-ik fejezetében »a vasárnap megtartásáról* és arról, hogy azon a napon »a munkának szünete legyen*. Mert »ha pap vagy ispán vagy más keresztyén ember (»persona fidelis« és nem pápás római egyháztag) vasárnapon találna munkában valakit, akárki legyen, űzzék el a munkától«. Ime az ipari munkának vasárnapi szüneteléről szóló 1891 : XIII. t.-c. rövidre foglalva István dekrétumaiban; sőt nemcsak az ipari munkaszüneté, hanem az általános munkaszüneté, a mi István király mély vallásos keresztyén érzületére és gondolkozására vall. Sőt a 8-ik fejezetben szigorúan meghagyja, hogy »vasárnap mindenki templomba járjon*, vagyis e napon »mitiden ember, apraja és nagyja, férfia és asszonya, mind templomba menjen, kivéve azokat, a kik a tűzhelyet őrzik« ; a mihez az 1. §. még hozzáteszi: »Valaki pedig konokul hátramarad*, (a papok és ispánok meghagyásából a falusi birák) »csapják meg és koppaszszák meg*. Szigorú intézkedés; de a vasárnap megszentelésére vonatkozó rendeletei ma is megszívlelésre méltók, — államban és egyházban egyaránt. Kora egyházának hü követője István a 9. és 10-ik fejezetben, a hol elrendeli, hogy »kántornapokon és pénteken húst enni tiios«. Ugyancsak szigorúan intézkedik »a gyónatlan megholtakról*; de keresztyén érzületéről tesz bizonyságot a ll-ik fejezet 2. §-a, mely ezt mondja: »A kik pedig hirtelen való halál veszedelmébe esnek, temessék azokat az egyház minden tisztességével, mert Isten ítéletei titkosak és elrejtettek mielőttünk*. A pápás egyház gyóntató székének üzelmeiről azonban szó sincsen a dekrétumokban! — Ép úgy szigorúan intezkedik a 12-ik fejezetben »a keresztyénség megtartásáról«, a melyre nézve elrendeli, hogy »a nyakas engedetlenekre tegyen a király törvényt, mint a keresztyénség védője«. A következő fejezetek (13 —55) kevésbé tartoznak a mi tárgyunkhoz. Az akkori kornak erkölcsi szellemét és felfogását visszatükröző büntetésekről van itt szó, a melyek az emberölésre, a vádaskodásra, a vitézek elszerzésére. a leányok elrablására, a paráználkodásra, a rágalmazásra, a lopásra, a gyujtogatásra, a boszorkányokra, a bűbájosokra, a pártütésre stb. vonatkoznak. »A templomi gyülekezetről* szóló 18-ik fejezetben érdekes az, hogy »a szent leckék éltető szaváról« van említés téve, a mi semmi esetre sem vonatkozhatik a populus fidelis által érthetetlen »misemondásra«. Ime ez I-ső István törvényeinek a keresztyénsége ! A vallásos keresztyén szempontokatörvényekben a döntők ; »Mert a mennyivel különb az Isten az embernél, annyival előbbrevaló a vallás ügye a halandók birtokánál* (I. lib. 1. p.). Az isteni törvények uralmát akarja megerősíteni a világi törvények iránti engedelmességgel. E törvények minden intézkedéseiben az isteni törvény erkölcsi és szellemi fölebbvalósága jut kifejezésre a világi törvényekkel szemben. A vallás szabályainak van alárendelve az egész élet, ép azért a vasárnapi istentiszteletben való részvét az ő törvényeiben a keresztyén közösség legbiztosabb jele s a vallásos szellem leghatalmasabb ápolójaként van föltüntetve. Kemény büntetést szab arra, a ki az alól kivonja magát. És nem elég, hogy az ember templomba járjon ; »a hely szentségéhez méltóan kell ott viselkednie* (19-ik p.). A hit és erkölcs birodalma elől jár, megszenteli a világi élet összes dolgait, körülményeit és viszonyait, s egyetlen feltétele a közjó létesítésének. Törvényeinek keresztyénsége belenyúlt a családi életbe is, s azt különösen a gyöngék javára szabályozni igyekezett, sőt — mi több — a rabszolgaság enyhítésére is kiterjesztette figyelmét. Valóban I-ső István »apostol és honalapító* volt egy személyben, ki a vallásos hit kőszálára építette az új magyar hazát. A keresztyénségnek megelevenítő és megifjitó hatása tűnik ki az ő törvényeiből. Igaza van ugyan Vaszarynak, hogy »a magyar nép homlokáról lecsurgó keresztvíz az erkölcsi újjászületés fürdője; a befogadott új vallás a társadalmi és politikai élet megizmosodásának leghatékonyabb tényezője*; de az is igaz, hogy I-ső István keresztyénsége nem volt a pápás-római, hanem a nyugati közönséges katholikus keresztyénség. A »római* egyház vagy vallás s a pápa neve elő sem fordul az ö