Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-23 / 51. szám

őket, bárhol tudunk is róluk, az egyháznak és az inqui­sitoroknak felfedjük; esküszünk, hogy az ilyen dögvészes személyekre hivatalokat nem ruházunk, de azokra sem, kiket az inquisitorok a hivatal viselésétől eltiltottak; azt se tűrjük, hogy az ilyenek hivatalaikban megmaradjanak; esküszünk, hogy eretneket sem családunk, sem isme­retségünk körébe, sem szolgálatunkba be nem fogadunk, de ha tudtunk nélkül megesnék is ez, azonnal elűzzük őket, a mint azt az inquisitorok tudtunkra adják. Ebben és minden egyebekben a mi az inquisitori hivatal körébe vág, engedelmeskedünk Istennek, a római egyháznak és az inquisitoroknak. Isten minket úgy segéljen és ezek az ő szent evangéliumai.« Mily óriás hatalom volt ezzel az inquisitor kezébe adva, s mily korláttalanul dühönghetett egyesek és tár­sadalom, szegények és gazdagok, polgárok és fejedelmek ellen, — elképzelni is rettenetes! És mindebben az állam­hatalom csak puszta eszköz, egyszerű közeg ! S hogy célja szerint is merőben egyházi volt az inquisitio, u. a. hiteles tekintély igazolja: »Az inquisitio célja az eretnekség kiirtása. Az eretnekek pedig két módon semmisíthetök meg: először, ha az eretnekségből a katho­likus vallásra visszatérnek és másodszor, ha a világi ható­ságnak átadatva testben megégettetnek.« De bárha igy lehetetlen is letagadni a pápaságnak az inquisitióban való bünrészességét, mégis az Ítélet végrehajtása és igy a sok vérontás miatt a polgári ható­ságok talán a hibásak és az egyház részéről talán fen­tartható az a fennen hirdetett igazság : ecclesia non sitit sanguinem! ? Ennek az igazságnak is tekintsünk a szemébe. Raffay Sándor, (Folyt, köv.) theol. tanár. ISKOLAÜGY. A vallástanítás módszere és tananyaga. A mióta mozdulni kezd a régóta tespedő Bethesda tava egyházunkban, s a mióta, ha nem is annyira a gyakorlati egyházi élet, mint az egyházi sajtó terén, fog­lalkozunk régi mulasztásainkkal, azokból eredt bajainkkal s az alkalmazásba veendő orvosszerekkel: azóta mind­inkább eljutunk arra a meggyőződésre, hogy a szabadulás a most és a jövőben fejlődő generáció megfelelő vallásos és egyházias neveléséből támadhat, s hogy ennélfogva egyik legfontosabb kérdésünk az, hogy mit és hogyan tanitsunk a vallás és az egyház igazságaiból iskoláinkban. Ezt a nagyfontosságú kérdést bőven tárgyalták egy­házi lapjaink az utóbbi időben, s a tárgyalás általában amellett bizonyít, hogy iskolai vallástanításunk és vallásos nevelésünk, ugy a hogy ma van, sem a tananyag beosztása, sem a módszer tekintetében nem felel meg az elérendő célnak és in capite et membris reformálandó. A közép- és népiskolai vallástanítás reformálása nagy kérdésével foglalkozott a budapesti ref. egyház hit­oktatói-testülete is, s véleményét, egyházi főhatósága utján, felterjesztette a kerületre, illetve a kerület által az egye­temes konventre. Hogy ennek a véleménynek melyek a fő elvei s miket foglal részleteiben ? nem tudjuk, mivel a testület azt nem publikálta; a testület egyik tagja, Péntek Ferenc azonban, a mint a testületnek e lap mult heti számában közölt nyilatkozata mutatja, az elemi vallásta­nítás módszere és tananyaga tekintetében a testületétől eltérő álláspontot foglalt el és a maga véleményét, pusztán a fővárosi elemi iskolákra és pusztán lelkészjellegü vallás­tanítókat tartva szem előtt, egy 40 lapos füzetben, az egyház és a konvent által leendő figyelembevétel végett ki is nyomatta. A kérdés fontossságát megillető figyelemmel tanul­mányoztam át a kis füzetet, s nemcsak érdemesnek, hanem szükségesnek is tartom, hogy annak álláspontjához, elveihez és fejtegetéseihez hozzászóljak; mert ha valahol igen gondosan mérlegelnünk keil, hogy miként és hogyan változtassunk s hogyan kerüljük el nemcsak a megcson­tosodott sablont, hanem a korlátnélküli és már a szaba­dosságba átcsapó szabadságot: úgy a vallástanításnál kell azt főként megtennünk, miután meggyőződésem sze­rint egyháztagjaink hitének tisztasága, öntudatossága, érzéseiknek s elhatározásaiknak keresztyénség és egyhá­ziassága a gyermek- és serdülő kor vallástanításánál és vallásos nevelésénél dől el jobra vagy balra. Quo semel imbuta est recens serbavit oderem testa diu, — mondja a latin közmondás, nagy igazán; épen azért nagyon vigyáznunk kell, nemcsak arra, hogy a vallástanításban miként adjuk azt, a mi! adunk, hanem arra is, mit adunk a lélekbe befogadandó és megőrzendő igazságok gyanánt ? A >mi« és a »miként« a legszorosabban összetartozik minden ismeretközlésnél ; de sehol sem jobban mint a vallástanításnál. Egyéb ismereteknél a >mi«, vagyis az, a mit igazságképen tanulunk, meglehet, hogy nem is a teljes igazság, hanem csak tanítónk egyéni meggyőződése, csak theória, vagy hipothezis, a melyet megdönthet, túl­szárnyalhat a tudomány újabb haladása és felfedezése; de a hitigazságoknál és az erkölcsi törvényeknél féligaz­ságot, olyan egyéni meggyőződést, a melyet a szentírás nem fedez, tanítanunk nem lehet és nem szabad, külö­nösen nem akkor, a mikor nem mint privát emberek, hanem mint az egyház szolgái és megbízottai fun­gálunk. Csupán csak elvi szempontból kívánva hozzászólani Péntek Ferenc nézeteihez és tervezetéhez, nem bocsát­kozom fejtegetéseinek részleteibe, hanem csak fő tételeit emelem ki, hogy megtegyem rájuk észrevételeimet. Egyik fő tétele, mely a tananyagot illeti, az, hogy ki kell küszöbölni vallástanításunkból a jelenlegi sablon­szerű beosztást, főként pedig a rendszeres hittan és er­kölcstan tanítását, a mely a gyermekekre nézve meg­emészthetetlen valami, a vallástanítóra pedig lealázó nyűg, mert nem engedi érvényesülni annak egyéniségét, egyéni felfogását és egyéni hitét. Miért rákényszeríteni a lelkész­jellegü vallástanítóra Szász Károly, Filó Lajos vagy Papp

Next

/
Oldalképek
Tartalom