Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-23 / 51. szám

jelentette ki nemcsak magukat az eretnekeket, hanem azoknak minden pártfogóját is, ezen meg sem ütközhetünk. A megindult lavinát kiállítaná meg? — inkább lódít egyet rajta, a kinek érdekét szolgája. Az inquisitio pedig a pápaság hatalmi érdekeit ugyancsak szolgálta. Ámde honnét e név, hiszen a pápák seholsem nevezték ez eljárást még eddig inquisitionak ? Igaz, nem ők mondották ki először e nevet, hanem Róma városának senatusa és pedig 1231-ben. E senatusi határozat azonban nemcsak azért érdekes, hogy az inquisitiot itt nevezik első ízben igazi nevén, hanem azért is, mert bár világi hatóságnak első izben történt beavatkozásáról tanúskodik, bizonyítja egyúttal azt is, hogy az inquisitio tisztán egyházi intézmény volt. A rendelet ugyanis a hitnyomozókat igy nevezi: -»inquisitores ab ecclesia dati<. Nem az állam, nem a város, nem is bármely más politikai hatóság, hanem egyedül csak az egyház állította és tartotta fel ezt a rettenetes intézményt. Pedig ez a püspöki inquisitio még a szelídebb neme volt az üldözésnek, a melyet csakhamar felváltott a sokkal kegyetlenebb barát-inquisitio. A már előbb is említett IX. Gergely az eredetileg prédikáló dominikánus rendet 1235-ben megbízta azzal, hogy Milánó környéken tartsák szemmel az eretnekeket. Nem lettek méltatlanok a pápa bizalmára és szeretetére, s ezentúl ők lettek az inquisitio hivatalos és rátermett intézői. Ezért IV. Ince pápa 1248. okt. 20-án egy brevet intézett a dominikánusokhoz, azt mondván, hogy mivel a dominikánusokat a gondviselés maga adta a pápának, hogy általuk az eretnekeket kiirthassa, s mivel működésük igen eredményes és célszerű, teljesen és kizárólag reájuk bizza ezt az ügyet. Innét datálódik tehát a dominikánusok irtózatos hóhérkodása. Hogy csakugyan volt egy kis köze egyháznak és pápaságnak ez inquisitióhoz, mutatja Hoensbroech okmányokon alapuló eme megjegyzése : »Az inquisitori bíróságok sérthetetlenek, minden világi befolyástól függetlenek voltak. Ezek voltak az egyháznak legfőbb itclöszékei, melyeket a >szent«, »szentséges^ jelzők illettek. (Paramo, De origine et progressu Officii sanctae inquisitionis. Madrid, 1598. etc.) »Az inquisitor pápai meghatalmazott volt, ki minden hatalmát közvetlenül és egyedül a pápától nyerte«. Ezekre nézve az ultramontánizmus hazugságainak leleplezésére elég csak a következő bullákra, breverekre, zsinati határozatokra hivatkozni, melyekben mindenütt megtalálható e mondás: i>super liujusmodi negotio vobis (inquisitor íbus) immediate a praedicta sede (apostolica) commisso«: Narbonni zsinat 1243., IV. Ince 1246. jan. 13., 1248. okt. 20., 1252,-1254 márc. 9., IV. Sándor 1260., XI. Gergely 1373. júl. 23., XI. Ronifácius 1400. jun. 18. L. Hoensbroech I. 22. Igaz, hogy már a XIII ik század vége felé a sok munka miatt nem a pápák nevezték ki többé közvetlenül valamennyi inquisitorát az egyháznak, de az is igaz, hogy akkor is, ha ezt a pápa a püspökre bizta, mindig hangsúlyozta, hogy tőle kapja a hatalmat és jogot tiszte végzésére. S maguk az inquisitorok is mindenkor, érthető okokból kiemelték, hogy ők a pápának közvetlen rendelkezése alatt állanak. Hogy az inquisitio teljesen és feltétlenül egyházi intézmény volt és maradt, mutatja az is, hogy az államtól s általán minden politikai hatóságtól teljesen függetlenül gyakorolta tisztét. Az egyház az állam felett áll, természetes tehát, hogy a polgári bíróságok az egyháziak Ítéleteit felül nem bírálhatták, eljárását meg nem vizsgálhatták. Minden állami hatóság esküt tett, hogy az inquisitoroknak az eretnekek kiirtásában segítségére lesz. Csak természetes tehát, hogy csukott szemmel (oculis clausis) nézte s vakon engedelmeskedett mindenki az inquisitorok minden rendelkezésének, hacsak nem akarta a kisebb-nagyobb egyházi átkok áradatát a fejére zúdítani, vagy erelnekpártolóként kínpadra kerülni. S hogy az államnak ezt a szolgai viszonyát nemcsak a pápák követelték meg, hanem a fejedelmek is természetesnek találták, mutatják a pápai bullák, Hoensbroech által idézett tömegén kivül IV. Ottónak 1209-ből, s II. Frigyes császárnak 1213-ból és 1219-ből kelt levelei s törvényei. Rekerült ez a lekötelezés nemcsak a varosok statútumaiba, hanem még a francia koronázó eskübe is. A pápaság legfőbb törekvése azonban mindenkor oda irányult, hogy hamis rendszere kényes természetű nebánts virágának megőrzését a politikai kötelességek közé csempészsze be. Mennél vérengzőbb, utálatosabb és ellenszenvesebb lett az inquisitio, annál inkább igyekeztek azt a politikai főhatóságok kezei közé játszani. S hogy ez mennyire sikerült nekik, legyen elég csak arra utalnunk, hogy a reformáció hajnalán az 1523 és 1525-ik esztendőben a józan magyar nemzet országgyűlése is halálos ítéletet hozott a Krisztus evangéliumának vallói ellen s igy inquisitorává szegődött a pápaság érdekében a szabad felvilágosultságnak és igazi keresztyénségnek. Ha az ultramontánizmus nálunk is igy meg tudta vesztegetni a józan értelmet, ily jogtalanságra tudta csábítani a jog és méltányosság népét, igy el tudta vakítani a világosan látó és józanul gondolkodó magyarságot, lehet-e csodálnunk, ha a papság jármában nyögő egyéb népek közt kénye-kedve szerint véres orgiákat ülhetett. Magyarországban, hacsak az eperjesi és pozsonyi gonosz tetteket annak nem nevezzük, igazában sohasem volt inquisitio. Nem mintha itt lettek volna »eretnekek«, hanem mert a magyar ember nem született hóhérnak, s maga is szókimondó lévén, mindenkor tisztelni tudja a más véleményét, megbecsülni embertársa önállóságát; de különösen, mert a magyar r. kath. egyház mindenkor bizonyos mértékig független maradt Rómától. A mikor Róma átkozott hatása az első osztrákok révén közvetlenebb lett, s ma, a mikor eszelős főurak és kapaszkodó s hazafiatlan papság révén ismét nagyobb mértékben érezhetővé vált, mindjárt megbolygatta a józan értelmet, higgadt ítéletet s ezzel a közbékét és nyugalmat. A pápaság és a vele szövetkezett ultramontánizmus bűvös cselszövényeinek egyik legügyesebbje, de egyúttal leggonoszabbja is az, hogy a hol az üldözött lelkiismeretnek menedéket lehetne és kellene talalnia, a honnét az ember és a polgár az emberségből teljesen