Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-16 / 50. szám

mert akkor a ker. egyház még nem uralkodó, hanem a szabad vallásgyakorlat jogáért küzdő egyház volt. S a hol még ezért küzdeni kell, — látjuk ezt a Németországban most folyó vallásügyi országgyűlési tárgyalásokból, — még ha mindjárt ultramontán szellemű is, minden egyház a szabadság igéjét hirdeti, csakhogy győzni tudjon. Tertulliánui a 2-ik században igy ir: »Vallástalanság az, ha elveszik tőlem az istenség szabad választásának jogát, hogy azt ne tisztelhessem, a kit akarok és óhajtok, hanem a kinek tiszteletére kényszerítenek. Maga az ember se kivánja maga iránt a kényszerített tiszteletet* (Apolog. c. 24.). Másutt ismét: »Az embernek természetes joga, hogy vallásos tisztelete tárgyát megválaszsza. A mi a vallás érdekében alkalmazott kényszerből származik, nem vallás az többé*. (Ad Scapulam c. 2.). Lactantius a 3-ik században azt mondja: »Mire céloz a kényszerítés és az erőszak? Hiszen a vallásról van tán szó, a mit pedig nem lehet kényszeríteni! Ne alkalmazzák az erőszakot, hogy megfélemlítsenek, hanem a szeretet szavait, hogy meggyőzzenek. Vérengzés és kegyesség különböző dolgok; igazságot és kényszert, igazságosságot és kegyetlenkedést egy födél alá hozni, hiábavaló törekvés. Megengedem, hogy a vallást meg kell védeni, de azzal meg nem védi senki, ha kivégzi, a ki ellene mond. Ha vérontással és máglyával akarod a vallást megoltalmazni, bemocskolod és megsebzed ugyan, de meg nem védelmezed. Ha van a mi a szabad meggyőződés dolga, úgy a vallás az«. (Divin. instit. V. 20.). Athanasius a IV-dik században hasonlókép nyilatkozik : »Az igazságot nem karddal és buzogánynyal, hanem tanítással és intéssel kell prédikálni. Az arianzimus a vallás terjesztésének új módját gyakorolja: mivelhogy igazsággal nem győzi, erőszakhoz nyul. Tőrrel és kötéllel fogdossa a híveket, fényesen igazolva ezzel, hogy egyáltalán nem vallás. Mert a vallásnak az a sajátsága, hogy a kényszerítést meg nem tűri, hanem meggyőződésen épül. Isten nem kényszerít, hanem meghagyja az akarat szabadságát*. (Ad solitariam vitám agentes.) Ilyen volt az első keresztyén századok szelleme mindaddig, mig a római katholicitás történetileg kifejlett fogalmát a keresztyénség mérhetetlen kárára meg nem alkották. A pápaságban tetőpontjára jutott romanizmus és az igazi krisztusi keresztyénség egymástól mindinkább eltávolodott, s ma már egy azon úton legfölebb ha szembe találkoznak. Nem akarjuk a r. katholicizmustól a keresztyénséget egészen elvitatni, mert nem akarunk az ő hibájukba esni; de az tény, hogy a pápás egyház történetileg megalakult szelleme, ködös, tömjénfüstös légköre, különösen azoknak, kik benne élnek, a tiszta látást szinte lehetetlenné teszi, megengedni meg elveinél fogva nem engedheti. Nem csoda hát, hogy ha a keresztyénség leggyászosabb tévedését, az inquisitiot ma nemcsak a r. katholikusok, hanem az ultramontánizmus szépen hangzó hazug jelszavainak, sohasem követett csábító elveinek, megtévesztésre szánt kijelentéseinek hitelt adó protestánsok is helytelenül ítélik meg. Igy pl. a német centrum-párt egyik oszlopos embere Loe Félix báró 1896. március 2-án a porosz képviselőházban igy beszélt: »Uraim! Az egyik, a spanyol inquisitio ama titkos mórok és zsidók ellen irányult, kik magukat keresztyéneknek adták ki, de szivükben még mindig mórok és zsidók maradtak. Állami intézmény volt az, mely állami módon tárgyalt és állami, a javakat és a testet sújtó anyagi büntetéseket szabott ki. Ezt az inquisitiot uraim a r. kath. egyház sohasem helyeselte, hanem mindenkor elitélte. Egészen más uraim az az inquisitio, melyet a pápák Rómaban léptettek életbe. Az egyháznak s különösen a pápának, mint az egyház fejének kötelessége az igazságoknak ama hitbeli] kincseit, melyeket a Krisztus rábízott, híven megőrizni, miért is az egyháznak és pápának kötelessége megfigyelni az életnek minden irányú jelenségeit. Hogy ez megtörténhessék, azért állította fel a pápaság az inquisitiot, mely azonban nem testi megtorlásokat alkalmaz, nem is pénz- és jószágbüntetéseket szab ki, hanem legfölebb az egyházi, sz<llemi cenzúrát alkalmazza.« Hogy ez a kijelentés elejétől végig homlokegyenest ellenkezik a történeti tényekkel; hogy ez a felfogás hamis, azt bizonyítani sem kellene, ha ezek az ultramontán hazugságok a történeti Ítéletet mindenütt meg nem hamisították volna már. Legyen elég e tekintetben az »Egyetértés« egyik legutóbbi számában megjelent »Közéletünk* cimű, mindenkor tartalmas és tanulságos cikkben, protestáns irótól hangoztatott ama merőben hamis kijelentésre utalnunk, mely szerint az inquisitio nem vallási és egyházi, hanem politikai és állami intézmény volt, melyért sem általában a r. kath. egyházat, sem különösen a pápaságot felelősség nem terheli. Az ilyen ítéletekre vonatkozólag helyesen mondja Hoensbroech: »E szavak magukban foglalják mindazt, a mit ultramontán körökben az inquisitióról tartanak. Az ultramontán történetírásnak, miként egyebekben, úgy ebben a kérdésben is sikerült az igazságot a hazugsággal teljesen elnyomni. E hazugság úgy megvetette a lábát, hogy nemcsak a róm. katholikusok maguk mondják utána és védelmezik optime fide, hanem még a nem r. katholikusok is elhiszik«. Az igazság azonban az, hogy az inquisitio a pápaság által létesített vallási intézmény volt, s mihelyt ilyen, a szó szoros értelmében >hitbiráskodás«, a lelkiismereten való zsarnokoskodás. S midőn ezt a pápaság és a r. katholikus keresztyénség létrehozta és gyakorolta: vétkezett nemcsak a keresztyénség, hanem az ember és Isten ellen egyaránt, mint a kinek itélő jogaiban ravasz és gonosz módon garázdálkodott. Az egyház az inquisitio gyakorlása által visszaélt hivatásával és helyzetével; megsértette az ember méltóságát, a mikor a vagy — vagy irtózatos kérdése elé állította; megtiporta a keresztyén ember, de sőt általában az ember legtermészetesebb jogait, a mikor a maga egyéni igazait a körén kivül állókra is rá akarta kényszeríteni. Az inquisitio lényegének és a pápaság ebben való bünrészességének hiteles r. kath. okmányok alapján való