Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-09 / 49. szám

meg, hogy minő gondolatokkal megy a templomba, hanem arra is legyen gondjuk, minő gondolatokkal megy a mindennapi munkájára, hétfőtől szombatig.* Óh, ha csak szombatig menne, de bizony elmegy az még az Úrnak szombatján is. Mert a vasárnapi vásározást a mostani viszonyok közölt nem mellőzheti anyagi romlása nélkül. Megfogadtam az intést, tudakozódtam, kérdezősködtem köznapi gondolataik után. Hát bizony azok sokkal inkább világi bajaikra, mint égi hazájukra, mennyei jussaikra valának irányítva. Azok a krajcáros újságok, melyeket vásárokon vesznek maguknak, hogy a világ folyásáról olvassanak valamit, felmentenek minket ama tanács teljesítése alól, hogy : »Meg kell erősítenünk a népben azt a tudatot, hogy ő hasznos tagja a társadalomnak és nélkülözhetetlen tényezője az egyháznak.* Tudja ő már nagyon jól. hogy ö az a sokat emlegetett élő tőke, a melyet figyelem nélkül soha nem hagynak, ha a fizetésemelésről tárgyalnak a társadalom egyéb osztályai. Hiszen ha valamelyik vármegyében nagyobb szabású kaputos rablás történik, előre fél, hogy az egymás terhét hordozzátok elvhez hasonlólag, egymás bűnét vele is hordoztatják. Én azon meggyőződésre jöttem, hogy egyházi életünkön azáltal lehetne leginkább lendíteni, ha valami úton módon anyaszentházunk zömét képező földmives népünk világi teherviselésén tudnánk könnyíteni. Ehhez azonban feltétlenül szükséges volna a világba elmerülök és földi kincsek után sovárgók igényeit korlátok közé szorítani. Mert hogy 8—10 ezer frt alapfizetés mellett valakinek még 3—4, szintén igen tekintélyes jövedelmet adó más tisztsége is lehessen, bizony nehezen egyeztethető össze a keresztyénség örökbecsű igazságaival. Minden egyházát igazán szerető és jövőjét szivén viselő protestáns embernek lelke feljajdul, mikor azt hallja vagy olvassa, hogy itt is, ott is átadják egyházunk veteményes kertjét, az iskolát az államnak. Nemcsak sajnálnunk, de szégyenlenünk is kell, hogy ezen fájdalmas jelenségnek a beregi egyházmegye gondnoka csak két okat nevezte meg. Az egyik oka szerinte »az ötven frtos hitoktatói dijakban rejlik, a melyekre a tiszteletes urak egyik-másika vágyik.€ A másik oka pedig »a tanító uraknak az a törekvése, hogy tekintetes urak legyenek.* Hát csakugyan nem volna több oka ennél a kettőnél ? Hát ide fajult volna már a lelkészi és tanítói kar egyik-másik tagja? Hat a nép elszegényedésének, a rohamosan fokozódó tanügyi igényeknek semmi részük sincs iskoláink államosításában? No, no uraim ! igy is napirenden van a lelkész és tanitóhiány, hát ha még saját vezéreink illetnek ilyen súlyos vádakkal?! Ne vádoljunk senkit, hanem tegye meg mindenki a maga kötelességet! Tettel, szóval, tollal munkálkodjunk minden oldalról megtámadott anyaszentegyházunk megmentésére! Ha látjuk, halljuk, hogy itt is ott is pusztulunk veszünk, lássuk be azt is, hogy elérkezett az idő minden tehetségünk értékesítésére. Azt a sokkal többek által szidott, kárhoztatott, mint az elforgacsolt segélyezések altal áldott országos közalapot ne tőkésítsük még mindég a jövőnek, hanem használjuk a jelen nemzedék megmentésére. Egyházi államsegélyünknek tekintelyes része felszabadult a kongrua életbe lépésevei, de egyházaink csak nem könnyebbülhetnek meg az egyházi közigazgatási és főiskola fentartási költségek lejebb szállítása által. A kakas először kukorékolt, mikor az ultramontán néppárt szervezkedett; másodszor kukorékolt, mikor a lelekezetnelküliséget törvénybe iktattak. Ébredjünk fel szánalmas lethargiánkból, ne várjuk be a harmadik kakasszót, mert ez végzetes lehet imádott hazánkra és egyházunkra egyiránt. Vágmelléki. MISSZIÓÜGY. Levél Chinából. Az itt alább egész terjedelmében közölt levelet olvasóink becses figyelmébe ajánljuk. A levelet a Christian World szerkesztőjéhez dr. John Griffith veterán misszionárius irta, a ki élete java részét Chinában töltötte. Tehát olyan embertől származik, a ki a dunaiaknak és a chinai viszonyoknak alapos ismerője. Olyan embertől, a ki saját szemeivel látta a messze keleten elhintett evangéliumi magvat kikelni, növekedni s majd az irtózatos vihar által kitépetni. Figyelemre méltó az, hogy bár munkájuk gyümölcse egyelőre, megsemmisült munkatársait nanyrészhen lernászorolták hozzájuk tartozóikkal egyetemben; de azért, mint leveléből kitűnik, apostoli hite, buzgalma, bátorsága nem csökkent. A levél igy hangzik: Uram, — Chináról és a chinai misszionáriusokról az utóbbi időkben Istennek népe gondolatban és imájában sokszor megemlékezett. Nagy próbáltatason mentünk keresztül, sőt a megpróbáltatásnak még nem is értünk el a végére. Kimondhatatlan örömmel örvendezünk a Pekingben élő misszionáriusok, követek és minden más idegenek megszabadítása fölött. De még mindig kesergünk a sok hittérítő és a megtértek ezreinek elvesztén, kiket a chinai nép és hivatalnokaik kegyetlenül legyilkoltak. Vegyük csak a San-szi tartományt. Az ott működő 154 hittérítő közül csak vagy 45-ről tudjuk, hogy megmenekültek; hogy a többivel mi történt ? egész határozottan nem tudjuk ! de biztosra veszszük, hogy sokan közülük a legkegyetlenebbül lemészároltattak. A kik megmenekültek is, sok viszontagságon mentek keresztül, s csak puszta életüket menthették meg. A menekülők egy csapata a mult hó 14-én érkezett meg San-sziból Hankowba. Másnap egyik menekült meglátogatott s körülbelül két óra hosszáig beszélte el iszonyú szenvedéseiket. Szan-sziban a nép és a hivatalnokok kibeszélhetetlen kegyetlenséggel és barbársággal bantak velük. Mindenükből kifosztották őket, még ruháikat is leszedték róluk, férfiakról úgy, mint nőkről és a gyermekekről. Csak azt engedték meg nekik, hogy a chinaiaktól viselt nadrágot húzhassanak magukra. Egyik falutól a másikig átkozódás és ütlegelés között kergetlek őket. Az izzó nap a velőkig perzselte testüket, s a napszúrás ellen nedves rongyokkal védték fejüket. Napokig nem volt egyéb táplálékuk, mint az utakon talált pocsolyák szennyes, bűzös vize. Egy hölgy még San-sziban belehalt a verésekbe, kettő pedig Hankow-ba érkezésük előtt halt meg, az út faradalmaitól kimerülve. Houan tartományban valamivel szelídebben bántak velük, de oly csekélylyel szelídebben, hogy összehasonlítani sem lehet. Valóságos csoda, hogy csak egv is életben maradt közülök. E ket tartomány kormányzója, Yü-Hszien és Yü-Csang, mint valami megtestesült ördögök bántak azokkal az idegenekkel. a kik elég szerencsétlenek voltak a rettenetes válság ideje alatt kezükbe esni. De a számadás napja közel van és remélhető, hogy e két szörnyeteg viselt dolgai nem lesznek elfeledve azon a napon. Ne velje azonban senki, mintha a hittérítők azért 98*