Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-02-04 / 5. szám

misül szól« helyett mi » hamisan*-t mondanánk, mert az népiesebb s könnyebben is kiejthető, s e helyett is : Istennél van az itélet, Gondján nyugszik minden élet valami szerencsésebb kifejezést keresnénk az isteni gondviselés igazolására, s megváltoztatnék még a 3-dik versszakban is ezt a kifejezést, ennek különösen az utolsó sorát: A kegyelem ott van nálad, Világosság tőled árad S téged abban ismerünk. A megismerést, a ráismerést (mert erről volna itt szó), nem fejezi ki a neheztelt sor teljes világossággal. Egyébként a 36 dik zsoltár is jogot tarthat a megbecsülésre. Sokkal sikerültebb ennél a 103-dik zsoltár átdolgozása. A Szenczi-Molnár-féle 11 versszakot 5-re húzta össze az átdolgozó, s nem ejtett el mégsem egy megtartásra méltó gondolatot sem. Hadd álljon az egész az énekeskönyv jövendő képe iránt érdeklődő olvasó előtt — ekképen: Imára lelkem! és az Istent áldjad, Egész valóm az ő nevét imádjad S el ne feledd jótéteményeit; Áldott az Isten, mert ő nyújt kegyelmet, Bűnön, halálon ő ad győzedelmet; Búnkban vigasztal, bajban megsegít. Szálljon az Úrhoz szíveink hálája, Mert életünket kegyesen táplálja, S minden javával gazdagon bétölt; Ő jobb napot derít a szenvedőre, A csüggedt lelket kelti új erőre, S az, mint a sas, megifjul, szárnyat ölt. Óh! Uram, a te jóvoltod s szerelmed, Mely túl a felhőn mind az égig terjed, Miként az ég tündöklő, végtelen; Mint gyermekéhez az atya türelmes, Jó lelked is mi hozzánk oly kegyelmes S engedelemre kész vagy szüntelen. Te tudod, Uram, mily gyarló az ember, Csak egy porfelhő, mit a szél széjjelver, Vagy mint a fű, olyan csak életünk; Gyorsan lehullunk, mint mező virága, Zúg az enyészet és létünk világa Egy pillanatra semmiségbe tünt! Add hát nekünk, Isten, te égi felség, Ha itt e földön nincs számunkra mentség, Add hát nekünk a te kegyelmedet; Örök javakkal gazdagítsd szivünket, Tegyed áldottá muló életünket <S ne hagyd elveszni bennünk lelkedet! Szállj lelkem, óh szállj, örök Istenedhez, A mennybe szállj az égi seregekhez S azokkal együtt zengd az Ür nevét; Az igaz Istent áldja minden ember, Ö a mi atyánk a magas menyekben, Honnan megáldja minden ő hivét! Egy-két szót ezen is tudna még igazítani valamely ahhoz értő s az Isten lelkétől sugalmazott ember; kiigazítaná p. o. a dűlt betűs szavakat, talán másokat is; de bizony-bizony igen keveset toldhatna úgy hozzá, hogy a benne nyilatkozó zsoltáros szellemet öregbíthetné. A >pillanatra* szó mindenesetre felcserélendő, hogy félreértést ne okozzon, s a szines, sajátos kifejezéseket nehezen élvezők kedveért a »ne hagyd elveszni bennünk lelkedet< kifejezés is úgy változtatandó, hogy a leghamisabb elme se fordíthassa azt a lélek halhatatlansága ellen. A 105-ik zsoltár már több javítást kiván. Érdeme ennek is, hogy erősen zsidó nemzeti jellegét letörölte az átdolgozó s csupán annyit hagyott meg ebből a színből rajta, a mely bármely nemzet fiát sem feszélyezteti. — Előnyös tulajdonsága, hogy rövid, s egy alkalommal, p. o. valamely nemzeti ünnepen, egészen elénekelhető. Öt versszak csupán a Szenczi-Molnár-féle 24 helyett. — De vannak hátrányos vonásai is. Ilyen először is, hogy nem elég gazdag bensőképen. Imára, meleg, hálás emlékezetre serkent; de e serkentésben több a szó, mint a lényeg, több a buzdítás, mint annak igazolása. Az eredetinek az első verse kétségtelenül tartalmasabb, s ha a többi elfogadtatnék is az átdolgozott 105-dik zsoltárból, az első vers mindenesetre kiigazítandó. így szól ez az első vers: Adjatok hálát az Istennek, Imádkozzatok szent nevének! Tetteiről zengjen szavunk, Midőn neki hálát adunk ; A nép között a nép előtt Dicsőítsük örömmel őt. A 3., 4 dik sorra esik leginkább a kifogásunk, ami fölösleges okadatolás az első két sorbeli noszogatás mellé. Hogy a buzdítás itt az első személynek szól és nem a másodiknak, ez nem teszi e két sort elfogadhatlanná, sőt inkább ez is visszatetszést szülhet némelyekben, jóllehet ez a személyforgatás beleillik a felindult lélek hangulatába. Részünkről elhagynók, vagyis megváltoztatnék ezt a sort is: A nép között a nép előtt, mert nálunk a nép ott van velünk együtt a gyülekezetben, s valami olyan különlegességre, a kiváltságosok körmenetére vagy más ilyen furcsaságra nem is gondolhatunk. A »mindenütt<-et és a »mindenkor«-t tehát tanácsos volna itt másként körülírni és így az utolsó versszakban is, a mely az elsőnek mintegy megerősödött visszhangja. (Folyt, köv.) Anonymus.