Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-02-04 / 5. szám

BELFÖLD. Lapszemle. (Folytatás.) Nyíltabban mutat már rá bajaink némely okaira Gulyás Lajos kisújszállási lelkész, ugyancsak a Debr. Prot. Lap l sŐ számában. »Ma a református egyháznak — mondja — sok tekintetben szomorú képe van. Mintha elvesztette volna termékenyítő erejét, mintha a só megízetlenült volna. Mintha az állami életre nem volna már üdvösen fejlesztő hatása. Mintha ma már a politika inspirálná az egyházat és nem az egyház a politikát. Mintha az Isten és Megváltó Jézus imádásának és szeretetének magas, tiszta légkörébe nem tudná már felemelni fáradt szárnyaival az embert. Mintha a család bezárt ajtaját nem tudná már felnyitni erőtlen kezeivel, hogy bevigye oda a becsületességet, a tiszta erkölcsöt és a szent kötelességteljesítést* — s önfejűnkre idézi Hösiás próféta szemrehányását: ^Romlásodra lett Izrael, hogy ellenem törekedtél, a te segítőd ellen!* Az egyházat magát nem félti a megsemmisüléstől, mert az megdönthetetlen isteni alapokon nyugszik; de rámutat a bajok némely okaira, a melyek mi bennünk, emberekben rejlenek. Távol van tőle — mondja — hogy bajainkért a lelkészi kart állítsa szégyenpadra; de azért nem tagadja, hogy a lelkészek között is merültek fel az űjabb időben elszomorító jelenségek. »Itt egy lelkész a sivár kétségbeesés lejtőjére jut, s megtörve az élet küzdelmei és csapásai alatt, öngyilkos lesz«. »Amott egy másik magaviseletével az általa hirdetett tanokat meghazudtolja*. Presbitereink nem állanak hivataluk magaslatán. »Nem sok egyházközségeinkben azt tapasztaljuk-e, hogy eleget vélnek tenni kötelességüknek, ha az egyház folyó ügyeit elintézik, a számadásokat megvizsgálják és a legszentebb célból viselendő teher ellen is protestálnak. Isteni félelemben, templomba járásban, úrvacsorával élésben, áldozatkészségben a gyülekezet előtt fénylő példával járni, az elveszésnek indult lelkeket felkeresni és megmenteni, — ez sokak előtt szükségtelen*. Népünk között vannak ugyan még sok ezeren, a kiknek lelke szomjúhozik az élő Istenhez, a kiknek a biblia, a vallásos könyvek kedves olvasmányai, a kik előtt nem ijesztő rémkép az áldozatkészség, de »mégis az igazi magyar puritán kálvinista jellem nincs-e kihalófélben?* S ezekhez hasonló őszinte hangok emelkednek többi egyházi lapjaink hasábjain is. Nem szükséges, hogy mindazokat részletesen tárgyaljuk, mert hiszen immár mindnyájunk előtt világos, hogy nagy bajok vannak közöttünk ; de azért néhány jellemző hangot mégis kiemelünk, annak bizonyságára, hogy lapunk cikkezői nem láttak rémeket, s a mikor egyházi életünk elhanyatlásáról panaszkodtak és annak okaira rámutattak, nem inszinuáltak s nem vádoltak senkit alaptalanul. A »Dunántúli Prot. Lapban* 0 reámutat a protestáns öntudat hiányára leánynevelésünk körül. Szereplő világiaink, hódolva az altalános divatnak, apácáknál neveltetik leányaikat; sőt több pap is van, a ki szinte annyira megfeledkezett magáról, hogy leányait a jó nénikék gondozására bízza, a minek azután az az eredménye, hogy az ilyen gyermek, ha haza kerül is, csak kényszerülve megy atyja templomába, ott énekelni nem tud, hanem a helyett imakönyvébe — még jó ha nem pápista imakönyvbe — búvik és a gyülekezettől elválva szenteskedik. Majd tovább folytatva reámutat egyik fő bajunkra, a mikor így szól: »Nagy baj az, ha a mi, különben tisztelt világi nagyjaink, oszlopembereink, intézőink egyidejűleg nem tündökölnek az Isten beszéde hallgatásában, az úri szent vacsora élvezésében és az imádkozásban. Hát csak a szegény pór emberért lett testté az ige? Avagy nem vagyunk-e mindnyájan porok és hamvak és megvéd-e az örök haláltól és kárhozattól a tudomány, a rang és hatalom?* »Nem elég ám egy évben egyszer tüntetőleg megjelenni a templomban vagy a közélet terén, a zöld asztal mellett mellét verni az embernek, hanem buzgónak, istenfélőnek kell lenni, annál is inkább, mert sokat vett az Úrtól*. A »Sárospataki Lapokban* Barna Gyula sóhajt fel a miatt, hogy »lassanként mint siklanak ki kezeink közül a mentő eszközök, a nélkül, hogy ezen eszközöket használatba vettük volna*. Panaszolja, hogy: »Mintha valami fojtogatná a prot. papság torkát és nem akar vagy nem tud hangot adni! Igazait nem védi, hanem tétlenségbe sülyedve nézi, mint ront reá nap-nap után az ellenség, mint hurcolja kézen fogva, szeme láttára, híveit a másik táborba!« >De szorosan véve nemcsak a papság szenved ezen hangtalanságban, hanem egyes egyházmegyék, sőt kerületek is annyira nyugodtak, mintha valamely varázs álom hatása alatt nem látnák, vagy látni nem akarnák, mint pusztulunk s veszünk ; ha pedig valamely gyógyszer készítésére az egyházkerület felszólíttatik, mely által bajainkból legalább részben való szabadulást várnánk, az egyházkerület mint valamely jelentéktelen dologgal úgy végez, — kimondja : készíttesse el az egyházmegye.* Folytathatnánk az őszinte vallomásokat; de elég ennyi is annak felmutatására, hogy a beismerés ideje elérkezett egyházi köreinkben Láthatjuk immár hogy baj van itt is, ott is s hogy nagy ideje volna a cselekvésnek. Az új viszonyok kezdetén talán még ringathattuk magunkat * abban a csalóka reménységben, hogy a feltünedezett bomlás csak az átmenet zökkenéseinek eredménye s pár év múlva szépen elsimul újra minden. íme nem simult el. Veszteségeink hónapról hónapra nőnek; az ellenfél rendszeres támadása mind erősebb réseket üt falainkon. Tennünk, védekeznünk kell tehát, ha élni akarunk. S úgy látszik, hogy tenni is akarunk. Egyházi lapjaink nemcsak panaszhangokat hallatnak, hanem immár a mentés eszközeit is ajánlgatják. S a miket ajánlanak, azok egyfelől bizonyságot tesznek a felől, hogy bizony a * Mi ugyan akkor sem ringattuk. Szeri-10