Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-02 / 48. szám

jelentékeny szolgálatot tesz. És ha ez a papok által papoknak irt két lap életképessége a növekedő Rómaellenes áramlatnak jele, úgy a vezető klerikális köröknek ez »eretnekség« terjedését illető aggodalma teljesen jogosultnak látszik, mint azt az utolsó negyedévnek a papok áttéréséről szóló tudósításai bizonyítják. Mi csak azokat a papokat kisérjük figyelemmel a kik vallási indokokból tették le a miseruhát, és csupán ezen év első három hónapja alatt történt áttéréseket említjük meg, a melyek nagyobb port vertek fel, vagy a jövőben is szép eredménynyel biztatnak. 1900 évi január hő 10-én Carré abbé bejelentette a versaillesi püspöknek a r. katholikus egyházból való kilépését, s többek közt ezeket irta neki: *A lelkiismeretem elleni harcot nem folytathatom tovább ; ez bün és gyávaság lenne. Mint egykor Sámuel a silói szentélyben, úgy hallom én, a mint az Úr hangja szólít engem. Nem akarok többé elzárkózni előle. Egész őszinteséggel hagyom el immár az általam eddig vallott tévtanokat, és követem a tiszta evangéliumi hitet*. Mivel az ultramontán sajtó körében az a szokás, hogy a kilépett papokat mint »kidobottakat* rágalmazza s magánéletüket gyanúsítja,felette örvendetes, ha a községek megváló papjaikat a nyilvánosság előtt, védelmükbe veszik. Igy Carré abbé esetében a polgármester és a községtanács egy, a versaillesi püspökhöz intézett nyilatkozatukban mély sajnálatukat fejezték ki papjuk elmenetele fölött, ki papi hivatását odaadással töltötte be és az egész község szeretetét, különösen a gyermekek szivét megnyerte. »Az ő jövetele előtt sok gyermek már nem járt el a hittanra, ma azonban valamennyi ott van a vallástanító órákon. Meg tudta akadályozni a pusztán polgári esküvőket és pap nélküli temetéseket, a melyek elődje idejében nagyon gyakoriak voltak*. Ugyanebben a hónapban adta be lemondását a bordeauxi egyházkerületben a fiatal Lamothe Pál pap, azon kimondott szándékkal, hogy ez evangéliumi reformmozgalomba belépjen, és azon reményben, hogy Bourrierrel folytatott levelezésének nyilvánosságra hozatalával, előbbi kartársai közül többeket felbátorítson arra, hogy cselekvéseiket lelkiismeretükkel összhangzásba hozzák. Nagy feltűnést keltett Barascud abbénak, a rodezi r. katholikus gimnázium tekintélyes tanárának 1900. évi február 4-én történt áttérése. Kilépési nyilatkozatát a »Prétre Converti* adta ki, a melyben a következőket olvassuk: »A római katholicizmusban születve és római katholikusnak neveltetve, ezen a hiten maradtam volna, ha az lelkileg kielégített volna; de ennek épen ellenkezőjét tapasztaltam. Ma már lelkiismereti kötelességem Önt (a püspököt) elhagyni. Nem lehetek tovább Isten, az emberek és önmagam előtt hazug és képmutató. Ön talán azt gondolja, hogy el akarom hagyni Istent, s nem akarom többé mint Uramat elismerni. Nem. Azért kell Öntől elválnom, hogy közelebb juthassak Istenhez. Nem minden küzdelem és szenvedés nélkül határoztam el magam erre. Egy év óta küzdök ellene. Menni akartam, majd ismét maradni. Végre is az elsőre kellett magam elhatároznom, mert egyedüli óhajom volt olyan hitet találni, melyet, ha még nem is lett egészen véremmé, de legalább mint az igazit ismerjem el; ezért leszek protestánssá*. Sok kísérletet tettek visszatérítésére, de hiába. Egyik kartársának, a ki áttérését istentelen dolognak mondá, ezeket irta: »Mennyi könyet ontottam, mig elhatároztam magam Önöket elhagyni. Még elutazásom reggelén is, a mikor utoljára léptem az oltárhoz, sirtam mint egy gyermek. Lelkem üres volt. Semmi, semmi sem tudta kielégíteni. Azt szerettem volna, hogy maga Krisztus jöjjön el hozzám. Nem volt nyugtom, remegtem, vigasztalhatatlan voham. Ekkor felnyitottam bibliámat, és úgy éreztem, mintha Krisztus szólna hozzám: »Jőjj hozzám! Nem a te Üdvözítőd vagyok-e én? Vedd e könyvet és olvasd. Benne megtalálod, a mit keressz! Megfogadtam, s most boldog vagyok (Vége köv.) Orth Ambrus. KÖNYVISMERTETÉS. Vasárnapi imádságok templomi használatra. Irta Csécsi Miklós makói ref. lelkész. Makó, 1900. Nyomatott Vitéz Mihály könyvnyomdájában. í —121 lap. Kapható szerzőnél. Ára kötve: 2 korona. Csécsi Miklós ismét egy, és pedig értékes kötettel ajándékoztac

meg egyházi irodalmunkat. Hogy mi késztette őt a kiadásra? —megmondja ő maga. »Szép számú templomi imakönyveink bővölködnek: ünnepi, alkalmi, tbémához vagy textushoz kötött imádságokkal; de oly imádságot, melyet bármily tárgyú prédikációhoz alkalmazhatnánk, keveset találtam; csakis ilyeneket tartalmazó imakönyvet legalább én nem ismerek. Ez az egyik oka annak, hogy ezen imakönyvecskét közrebocsátom«. A másik indokot pedig igy adja elő: >Az imádkozás legtermészetesebb és meghatóbb alakja az, midőn a könyörgő szabadon, könyv használata nélkül imádkozik. Ámde kezdőnél ez, főleg a gyakori nyelvbotlás miatt, nehezen megy. A »lapsus linguae« sehol sem oly kétségbeejtő, mint az imádkozásban. Idősb korunkban ismét szükségét érezzük annak, hogy a templomban könyvből imádkozzunk*. Szerző tehát az öregeknek és a kezdőknek kívánt ez imák kiadásában szolgálni. Őszinte örömmel konstatálom, hogy pozitív alapon nyugvó hitének az érett gyümötcse ez imáknak minden darabja. »Hittem és azért szólottam*, — elmondhatja ő is, és pedig joggal mondhatja el. A mint szive mozdul, úgy mozdul az ajka, s igy a gondolkozás csak szavakba önti a szív érzésében születő eszméket, a nélkül, hogy előre tervezne. Nem tervez, hanem imádkozva ir. Ez az oka, hogy az irály is annyira bibliai hangulatú, mintha szerző nem is iskolában, hanem a szentirók lábainál tanulta volna az irás mesterségét. Ennél kedvezőbbet ez imádságok felől nem mondhatok. A könyv két részből és egy tiz levelet betöltő pótlékból áll. E pótlék vagy függelék darabjai, a »Vasárnapi imádságok*, az előszóban érintett elv határán túllépnek, s igy őket a két főrész keretébe nem sorozhatjuk. Reformációi, iskolai évet megnyitó és záró s betegekért mondandó imádságok ezek. De hangsúlyoznom kell, hogy dacára az elvi kérdésnek, szerző ezek közzétételében is jó szolgálatot végezett.