Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-11-11 / 45. szám

Szükséges azért, hogy folytonosan szemünk előtt tartsuk az éremnek ezt a másik, kedvezőnek tetsző oldalát is. Lévay Lajos, (Folyt, köv.) sárkeresztúri lelkész. TÁRCA. Politika és morál. (Folytatás.) IV. S még csak egynéhány megjegyzést a belpolitikáró', a hol a politika és a morál közötti kapocs sokkal szorosabb, mint a külpolitikában. Ha az állam célja — Aristotelesszel szólva — a népélet emelése a maga egész teljességében, tehát a kulturélet a maga legfőbb fokán, — úgy a politika, Berzeviczy meghatározása szerint, mint tudomány azokat az elveket és eszközöket ismerteti, a melyeknek alkalmasságával a helyesen fölismert államcél a legtökéletesebben megvalósítható. — Helyes elveknek helyes mértékben és eszközökkel való alkalmazása a politika Eötvös szerint, és korántsem, mint Kossuth akarná, az exigenciák tudománya. A mellett meg kell jegyeznünk, hogy az államnak a népélet teljességére való munkálásában a szellemi erkölcsi élet közvetlen célja nem lehet. Vallás, erkölcsiség, filozófia, tudomány, művészet és költészet sokkal bensőbb és szabadabb dolgok, mintsem hogy azok a jogon és kényszeren alapuló állami eszközökkel volnának közvetlenül megvalósíthatók. Lehető megvalósulásuknak csak külső feltételeit alkotja meg, ú. m. a hatalmat és biztonságot kifelé s a békét befelé. A belső békének szolgál mindenekelőtt a jog s a jogos intézkedés. Az egyesek egoisztikus versenyét ugyan ki nem zárhatja, de határt szab annak az eszközök alkalmazásában, a mennyiben meg nem engedi a csalást és az erőszakot. A népélet hatalma emelésének szolgálatában áll ügy árpolitikái, katonai, mint az összes kulturális cselekvőség. Az egyesek személyes erőinek kifejlesztését a külső és belső kultura szolgálatában a nevelés és oktatás, sőt újabban a munkások védelmét eszközlö törvényes intézkedés is célozza. A személyes akaraterők megvédéséről, megtartásáról és lehető fejlesztéséről van itt szó a népélet összes köreiben. S ha igy az állam erkölcsi céloknak szolgálatában áll, úgy abból csak az következhetik, bogv az egyesek és az állam között erkölcsi kötelékek állanak fenn. A hűség, szeretet, tisztelet, önérzet és odaadás oly normális érzetek, a melyekkel az egyes ember népével szemben viseltetik, s a mennyiben az állam a népnek szükségképi életformája, annyiban iránta a jogi és erkölcsi kötelesség alapján engedelmességre és hűségre van kötelezve. Vonatkozik ez az állam minden egyes tagjára, jegfőbbképen azonban a politikusra. »Die Aufgabe des Pohtikers ist, — mondja helye-sen Paulsen— den Zweck des Staats, das höchstmögliche Mass kraftvoller sittlich-persönlicher Lebensbethatigung des Volks, unter den gegebenn

n Umstánden mit den gegebenen Alitteln zu verwirklichen«. S itt ismét, Aristoteles szerint, nem az a legjobb politikus, ki csak állami ideálokat állít fel, hanem az, a ki az adott viszonyok és feltételek között a legjobbat és leghelyesebbet képes megvalósítani. A politikus tulajkonképi erénye »der 1 Virkhchkeifssinn, verbundeo mit kraftvollem Streben nach dem Höhstem«. Természetes, hogy erkölcsi célokat követő politika csak erkölcsileg megengedett eszközökkel érhető el. Roszszal jót akarni cselekedni, ellene van az erkölcsi világrendnek. Sajnos, e sémának konkrét tartalommal való megtöltése megint csak ellentétes táborra osztja korunk politikusait. S igy a belpolitikában is kitör a háború, mely a politikai pártok küzdelmében van organizálva. A háború pedig természete szerint nem válogat az eszközökben, és rászedéssel, sőt erőszakoskodással is él ott, a hol a persvázió nem használ. A jog és a morál korlátait megtörve, a szofisztika számára nyílik meg a tág tér. A cél szentesíti az eszközöket, — ez a pártpolitika legfőbb maximája. Elég példát hozhatnánk itt fel a magyar pártpolitikai küzdelmekből is. Hogyan ítéljünk a pártpolitika kérdéséről ? Az elvek küzdelme megengedi-e az erőszakot és a furfangos rászedést ott, a hol a szükségesnek fölismert politikai cél tiszta eszközökkel (p. o. választásoknál) meg nem valósítható? Elvileg könnyű a döntés: jogtalan erőszak számára itt nincsen hely, mivel az államban, mint a jogrend megalkotójában és védőjében kizárólag a jognak kell uralkodnia és nem az erőszaknak. Abban az esetben azonban, a midőn a formai jog elévül s a zsarnoki hatalom érdekeit szolgálja, nincs-e helyén az a tétel: salus populi suprema lex esto? Hisz' a jog a népélet számára való és nem megfordítva. S nem a jogrend szolgálatában áll-e a hatalom is? Az a párt, a melynek oldalán a hatalom van, mindig igy ítélt: minden államcsíny és forradalom mindig az állami rezónra, a népélet létjogára hivatkozott a formai joggal szemben. S a történelem neki látszik igazat adni, mert az új jogtalanság idővel joggá lesz. Tényleg, a történeti életnek egy természettörvényével van itt dolgunk. A hatalom szolgálja a jogot, a mit azonban csak addig fog megtenni, a mig nem kívánja annak önmegsemmisülését; ellenesetben a minden dologgal veleszületett önfentartási ösztönt sértené meg. A jognak tehát a hatalomhoz való viszonyában mindig alkalmazkodnia kell az új hatalmi viszonyokhoz, s ha mereven ragaszkodnék a látszathoz, önmagában tönkremenő papirospápaságra vezetne. Egy elmúlt akarat nem képviselheti a jelen akaratot, s nem kötheti le örök időkre az újabb erőket. A jogfogalomnak merev túlzása az a nézet, a mely a jognak a valóságtól való teljes elkülönítésére törekszik. A másik oldalon viszont a hatalomnak túlzásáról van szó, és ebbe a lormulaba foglalható : a jognál fejebb