Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-09-23 / 38. szám

a magunkét és nem engedjük magunkat utunkból kizavartatni. Ha azonban ezt eltévesztjük szemeink elől: magunknak szégyent, másoknak veszedelmet okozunk. Mi a felvilágosodás útján haladunk ós a mikor az evangéliumi hit és erkölcs erőit bevinni igyekszünk a társadalomba s annak minden rétegébe, annak csak erőt kölcsönzünk a kísértések és az előítéletekkel való küzdelemre. Mert nem a mások által való vezettetés, hanem az egyéni meggyőződés hatalma adhat csak erőt az élettel való diadalmas küzdelemre. Nekünk annyival is inkább erre kell törekednünk, mert — bevallom nyiltan — Társaságunk nemcsak az irodalomért dolgozik, hanem az egyház érdekében is, a lelkeknek társadalmi úton való megnemesítóse által. Ebben a tekintetben, — nyiltan kimondom — bizonyos elfogultság, mondhatnám: tévedés uralkodik mindkét protestáns egyházunkban. Ez abban áll, hogy a mikor látjuk, hogy mások foglalkoznak a néppel, annak bajaival, s a vele való foglalkozás által a magok részére igyekeznek megnyerni, — sokan azt hiszik, hogy azzal nem kell törődni, vagy pedig hatalmi szóval kell útját vágni. Ez nem helyes dolog; ez tévedés. Ha látjuk, hogy mások meg akarják nyerni a népet és el akarják szakítani tőlünk, — azzal szemben nem a hasonló eljárásnak, nem a hatalomra appellálásnak, hanem a morális felvilágosításnak van helye. Nagyon igazán mondja a kiváló iró, Tolsztoj, hogy: nemcsak a cselekedeteket kell vezetni, hanem még a gondolatokat is ós pedig preventív módon, kapacitáció és felvilágosítás által. A gondolatok ilyen vezetése az egyház feladata. Az állam ezt nem pótolhatja soha. Nagy tévedés volt az régen, hogy a felvilágosodás úgy biztosítható, ha elnyomják az egyházakat és emancipálják a társadalmat az egyház befolyása alól. Ez is túlzás. A mint az egyháznak nem szabad világi hatalmat adni, ép úgy nem szabad az egyház erkölcsi erejét gyengíteni vagy épen elvonni. Mert az egyház, ha szilárd evangéliumi alapon áll, igazán a világ világossága és a föld sava. Ezt az erkölcsi erőt azonban az egyháznak nem a régi sablon szerint kell kezelnie, hanem minden kérdésre, a mely a népnél felmerül, meg kell adnunk a kielégítő feleletet, mert különben kiesik erkölcsi vezetésünk alól. Mert nincs a földön semmiféle politikai hatalom, mely az egyháznak ezt az erkölcsi irányító hatását pótolhatná. Az emberek, egyesek, családok és népek, sem az erkölcsi, sem az anyagi világban az evangélium nyújtotta erkölcsi rugók nélkül nem birják ki a munkát. Az ember a hit és az erkölcsiség ellenálló ereje nélkül materializmusba sülyed ; nincs se Istene, se morálja. Ezt az erkölcsi vezetést semmiféle állam nem pótolhatja. Ezt az erkölcsi elfajulást az egyház van hivatva megakadályozni. S ezt különösen nekünk, protestánsoknak kell szem előtt tartanunk, a kik a nép kezébe adtuk az evangéliumot s az ő értelmi felvilágosítására törekszünk. Es ezért nem elég a népet írni-olvasni, megtanítani, hanem az evangélium által a lelki olvasásra kell megtanítani. A papok ne csak vasárnaponként foglalkozzanak a néppel és ne azt figyeljék meg, hogy minő gondolatokkal megy a templomba, hanem arra legyen gondjuk, minő gondolatokkal megy mindennapi munkájára, hétfőtől szombatig. A templomban a szent falak mindenkit többé-kevésbé áhítatosságra hangolnak; de a fődolog az, hogy a vallás a mindennapi élet ós munka sója legyen s az embereket a szentlélek templomaivá nevelje. Meg kell erősítenünk a népben azt a tudatot, hogy ő hasznos tagja a társadalomnak ós nélkülözhetetlen tényezője az egyháznak, s hogy a morál az ő családi és anyagi életének is az alapja. Csak ekkor fog hétfőtől szombatig lelki nyugalommal és elégedettséggel dolgozni, sekkor lesz képes vasárnap a templom nemesítő hatását befogadni. A Prot. írod. Társaság kiadványai tíz év óta nemcsak hirdetik, de meg is valósítják ezeket az eszméket. Es ennek nemcsak irodalmi jelentősége van, hanem ez egy évtized óta azt is bizonyítja, hogy ezek az eszmék meg is valósíthatók. De bizonyítja azt is, hogy a prot. felekezetek között a szolidaritás, a hittestvéries közösség nem utópia, hanem valóság. Ezért ezt a hittestvéri köteléket teljes szivünkből ós minden erőnkből erősíteni igyekezzünk. Ne azokat nézzük, a melyek elválasztanak, hanem azokat keressük, a melyek összekapcsolhatnak bennünket. A mint ez az elv vérré válik bennünk, akként nő erkölcsi ós társadalmi erőnk is. Sőt a népet is annál könnyebben vezethetjük, minél egyetértőbb a mi irányító munkásságunk. Ha pedig magunk között is meghasonlunk, nemcsak magunkat bénítjuk meg, hanem elidegenítjük magunktól a népet is, ós az oda megy, a hova nem akarjuk. Ezért van nagy szükség ma közöttünk az egyetértésre. Jól tudom, hogy erőnk csekély; de eszembe jut az Úr megdicsőülésének fenséges jelenete a Tábor hegyen, a melyet Máté evangéliuma ir le. A tanítványok ott látták a megdicsőült Jézus mellett először Mózest ós Illyést is, a mult két nagy hatalmának, a törvénynek ós próféciának fényes alakjait. Mikor azonban megszokta szemök