Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1900-01-28 / 4. szám
hatalmasan emelkedik mindeme könyvek fölé a biblia ? Mennyivel gazdagabb a szelleme ; a legfőbb bölcseség igazság és szentség, valamint az örök szeretet hitének mennyi hasonlíthatlan bizonyítékaival, az örökélet igéjének milyen teljességeivel találkozunk benne, a melyek mind elegendők arra, hogy az emberi lélek legszentebb vágyait és szükségeit megnyugtassák, kielégítsék! A pogányok is belátták, hogy van erkölcsi világrend; nekik is vannak szent alaptörvényeik. De mily nagy a különbség p. o. a buddhisták, chinaiak 10 parancsolata s az egyptomiak 42 parancsolata és a Mózes kőtáblára vésett szent parancsolatai között. Itt az emberhez méltó élet fenséges elemi alapjaival, ott a kis és nagy, gyermekes és fenkölt követeléseknek tarka vegyületével találkozunk. A pogányok is beszélnek idvezítőről, kiknek neve Buddha; csakhogy az ő utolsó szava a halál, a Jézus utolsó szava pedig a boldog örök élet. Ha tehát összehasonlítjuk a bibliát a többi szent hagyományokkal és kijelentésekkel, azt fogjuk mondani, hogy az emberiség legdrágább lelki kincse a biblia és ez a tapasztalás a leghálásabb tisztelet érzelmeivel tölti meg szivünket a biblia iránt. Azonban protestáns alapelvünknek megfelelőleg mi még ezen tiszteletreméltó könyvvel szemben is fentartjuk szabadságunkat és nem hajlunk meg annak betűje előtt. Az a biblia olyan előttünk, mint egy nemes ércekben gazdag hegység, a mely gazdag bőséggel rejti magában a gyémántokat és egyéb drágaköveket. Mint az értelmes bányász, úgy mi is vizsgálódunk, becslünk, különítgetünk és csak azt fogadjuk el, a mi örökre igaznak és jónak bizonyul vallásos felfogásunk és lelkiismeretünk előtt. Összemérjük az ó-testamentumot a Krisztus evangéliumával és nem hiszszük p. o, hogy a munka átok, hanem nagy áldásnak tartjuk azt. Nem hiszszük, hogy Isten csak egy népet választott ki magának, hanem a minden népekre kiterjedő Isten országában hiszünk. Kegyes énekekként bámuljuk az egyes zsoltárokat, de megvetjük többek közt a nemzeti gyűlölet eme kitöréseit! »áldott legyen, a ki megragadja és a sziklához paskolja kisdedeit* (137 zs.). Sőt még az új-testamentumnál is fentartjuk magunknak a szabad vizsgálódást. És az új-testamentum a Jézus iránti föltétlen hálás tiszteletre és az ő nagy tanítványa Pál apostol iránti lelkes elismerésre ragad. Hálát adunk Istennek, hogy megőrzötte számunkra eme nagy apostol egyes leveleit, mivel azok az evangélium idvezítő és boldogító hatalmának legfelségesebb bizonyságait képezik. Csakhogy a tanítvány nem áll az ő mestere magaslatán. Ö a maga és az Idvezítő egyszerű örömhírét a zsidó iskolázottság kifejezéseivel nehezítette meg ; ő mondta ki — igaz, hogy a legkínosabb küzdelmek közepette, — ezt a súlyos következményű szavakat: »ha valaki más evangéliumot hirdet azon kivül, a mit én hirdetek nektek, legyen átkozott«. Mi által Isten haragjának adta át azon keresztyén testvéreket, kik a magok módja szerint jól vélekedtek ugyan, de aggodalmaik közepette nem tudták a keresztyén vallást annyira elkülöníteni a zsidó vallástól, a mint azt Pal apostol cselekedte. A bölcsek legbölcsebbike azt tanítja, hogy Isten országában jelentéktelen kezdetből indul ki minden s úgy no, fejlődik s érik és hogy az életnek emez örök törvénye a legfenségesebb és legszentebb életet is magába foglalja. Azonban a János Mennyei Jelenésekről irolt könyve milyen egészen másként alakítja az isteni akaratról szóló felfogását ! Olt nagy hirtelenséggel megy véghez minden, rövid idő alatt teljesül a végítélet és a mennyei Jeruzsálem egyszeribe száll alá a földre. Ott olyan gyors drámai kifejlődése van mindennek, a hogy csak azt az emberi képzelet kívánhatja. Jézus azt mondja : »a füstölgő gyertyabelet ne oltsd ki, a megrepedezett nádszálat ne tördel*. »Nagyobb öröm van a mennyben egy megtérő bűnös felett, mint 99 igazak felett«. A János Jelenések könyve ellenben az emberiség nagy részét rettenetes kínnal pusztítja el. A megöltek vére szerinte a lovak zablájáig íog érni. Ott lüktet-e ezekben a Krisztus lelke ? Ha nem akarjuk megtéveszteni magunkat Istennek valódi kijelentése felől: a bibliában is meg kell különböztetnünk Istennek igéjét az emberi tanoktól. Mi mint protestánsok azt követeljük, hogy minden keresztyén komoly lelki munkát fejtsen ki abban, hogy magának a legszentebb és legfontosabb kérdésekben személyes meggyőződésre tegyen szert. Ne azt higyje, a mit mások hinni parancsolnak, hanem kutasson, vizsgálódjék és saját bizonyosságra tegyen szert; az igazságot saját lelkében tapasztalja meg és ismerje be: »én tudom, hogy miért hiszek, tudom, hogy mi az, a mi örökké megmarad, ha minden egyéb porrá és hamuvá lenne is« Azonban midőn mindenkitől megvárjuk a kutatást és vizsgálódást, ugyanakkor azt is megkívánjuk, hogy ezt a vizsgálódást lehetőleg tiszta szívvel és önzetlenül végezze ; hogy ne akarjon egyebet az igazságnál és minden gondolata és érzelménél legyen alázatos, tudva azt, hogy itt az örök és végtelen előtt áll. Ha így jár el, akkor bizonyosak lehelünk a felől, hogy a jó Isten megáldja munkáját, mert ő örömét találja abban, ha valaki az élet legszentebb javait kitartó törekvéssel keresi. Igen, mi azt hiszszük, hogy mindazon jó és nemes lelkek, a kik előre és felfelé törekednek, az élő Isten, mint a jónak, szépnek és nemesnek örök forrása utáni ugyanazon honvágy által vezéreltetnek. A szétforgácsolódástól nem félünk ; sőt azt óhajtjuk, hogy vajha minden ember vallásos hite az ő egyéni sajátságával olvadna össze, hogy az égi fény az ő sajátos módja szerint hatolna be lelkébe és hogy vajha mindenki beismerné azt, hogy ő szerfelett kicsiny és gyenge arra, hogy az örök igazság minden sugarát magába ölelje. Valamint a fa minden levelének más-más alakja van és egyik sem hasonlít teljesen a másikhoz, dacára annak, hogy mindeniket egy és ugyanazon napfény éltette és tenyésztette és mindeniket egy és ugyanazon korona tartja, úgy az emberiség legnemesebb lelki életében is a legnagyobb változatozatosságnak van helye. Mindenkinek egy és ugyanazon nap világít: az evangélium napja; mindenkit egy vágy vezérel, az a vágy, hogy