Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-28 / 4. szám

szivének a földi és örök béke utáni sóvárgását kielégíthesse. Hányszor eltagadták egymástól az egymás ellen gyűlölettel küzdő keresztyének az üdvösséget, s az ősi átok hányszor talált visszhangra a századok folyamán! Mennyi nyomort és pusztulást vitt egyik keresztyén a másikra, mert nem szerette a szabadságot és többre becsülte az egységet az egyént boldogító meggyőződésnél. Azonban akárhogy kárhoztatják és átkozzák is egymást az emberek, az örök szeretet nem kérdezi az ő korlátolt felfogású és rövidlátó teremtményei ítéletét. Az égi atya szívesen fogadja mind azokat, a kik igazán vágyódnak a legfőbb igazság után, igazán óhajtoznak ama vigasztalás után, a mit nem adhat a világ; a kik szegenyeknek érzik magokat, a kik telve vannak szent bánattal s a kik ennélfogva teljesen fogékonyak az evangélium iránt. Szívesen fogadja őket és azt mondja nekik: üdv nektek és az aeonokon át tovább fog hangzani szava: Üdv nektek, kik az Istenországát keresitek! Dr. Furrer Konrád után Ruszkay Gyula. BELFÖLD. Lapszemle. E becses lap egyik mult évi vezércikke, ha jól emlékezem »Fordulat az egyházi közgondolkozásban« címmel örömmel adott hírt a felől, hogy hosszú időkön át tespedésnek indult egyházi életünk már pezsdülni kezd és nemcsak egyesek látják meg bajainkat s keresik azoknak orvosszereit, hanem az egyházépítő mozgalom kezd már mind általánosabbá válni. Ugyanezt a benyomást nyertem én is, a mint az egyházi lapoknak ez évben megjelent számait végig olvastam. Mintha fuvallna már a lelek; mintha lenne zúgás és indulás, hogy a megszáradt tetemek egybemennének és újra élnének. A megváltozott viszonyok akaratlanul is sok veszedelmet hoztak magyar prot. egyházunkra; a külső védő bástyák elmozdittatása feltárta erősségeink gyenge oldalait s a szerte portyázó ellen itt is, ott is betört területeinkre, hogy az elaludtakat vagy gyenge bitüeket elragadozza sorainkból. Csak pár esztendeje az uj viszonyoknak s mégis már szomorú lélekkel kell látnunk és számlálnunk tetemes veszteségeinket. Pápistaság, nazarenizmus, baptizmus, felekezetnélküliség vérző sebeket ütöttek már rajtunk. De ha az uj viszonyok keserves tanulságokra hívtak is bennünket, én mégis úgy ítélek felőlük, hogy talán még nagyobb a nyereség, mit közegyházunk húzott s húzni fog belőlük a jövőben. Nem a kongruát értem e nyereség alatt; az csupán az anyagi térre vonatkozik. Értem alatta azt a jótékony hatást, a melyet hosszú lethargikus álmunkból való felébredésünkre s egyházi életünk felpezsdítésére gyakorolt. E lap már a megváltozott viszonyok előtt felmutatta az uj helyzet által felidézendő bajokat; figyelmeztette is az egyház vezetőit azok megelőzésére, de sürgető kérő szavai még csak pusztában elhangzó szavak voltak, a melyeknek sorsa igen sokszor csak a kicsinylő fel sem vevés, néha pedig épen félreértés és visszautasíttatás vala. Azt hitték igen sokan, hogy a fenyegető bajok emlegetése csak rémlátás, a melynek semmi alapja sincs, s hogy az adminisztráció szekere szépen gördülvén, nincs baj Közöttünk és nem kell semmi nagyobb rázkódástól tartanunk. Aztán beléptünk az új viszonyokba. S íme a bekövetkezett dolgok az aggodalmaskodóknak adtak igazat, a kik pedig szívesen eltűrték volna, hogy hamis prófétáknak minősíttessenek. Itt is-ott is megindult a homladozás; veszteségeink napról napra szaporodtak. S az első érzés, a mely elfogott bennünket, a megdöbbenés vala, s az első törekvés: az eltitkolás. Szégyenlettük bevallani bajainkat s azokkal szemben erőtlenségünket. Hogy is tehettük volna azt, hogy az által igazat adtunk volna a »rémlátó vihar prófétáknak« s örömöt és gyönyörűséget ellenségeinknek! De a titkolás ideje is lejárt. A veszteségek mind nagyobbakká lőnek s nyakunkba szakadt a minden titkot felfedező kérlelhetetlen hivatalos statisztika, a mely meg nem cáfolható számadatokkal mutatta ki mindazt, a mit leleplezni törekedtünk. S a tűrhetetlenné vált viszonyok s a további titkolás lehetetlensége elhozták végre a nyilt őszinteségnek s azzal együtt a cselekvésnek idejét is. Ezt vártuk már epedve, s most, hogy elérkezettnek látjuk, szinte belenyugszunk a sok bajt hozott űj viszonyokba is, mert visszaadtak magunkat önmagunknak s olyan irányba hajtanak, a melyen haladva csak egyházi életünknek felpezsdülése, megerősödése és virágzása lehet az eredmény. Az a történeti igazság, hogy a magyar protestantizmus akkor volt legerősebb, legtevékenyebb s egyházi élete a legvirágzóbb, a mikor erős külső nyomások hatalma alatt állott, úgy látszik demonstráltatni fog a mai nehéz viszonyok között is. Most már nem titkolózunk; bevalljuk bajainkat, veszteségeinket, s felocsúdva a megdöbbenésből : tenni is akarunk, hogy elhanyagolt erősségeinket megerősítsük s az elvesztett területeket visszahódíthassuk. E mellett az őszinteség és a védekezésre, erősítésre törekvés mellett tesznek tanúbizonyságot egyházi lapjaink az új esztendőben. Igaz, hogy még itt-ott úgy veszszük észre, hogy az irók nem mertek oly őszintén nyilatkozni, mint a hogy szerettek s a mint kellett volna, s igaz, hogy a védekezés és mentés eszközeiben még némi bizonytalanság észlelhető, különösen a tekintetben, hogy még mindig nem jutottunk el egyetemes elismerésére annak, hogy munkánk kivánt és maradandó eredménye csak a krisztusi erőknek és életnek fundamentumán épülhet fel. s hogy még mindig hiszik némelyek, hogy külső palliativ eszközökkel célt. érhetünk; — de ezek miatt nem panaszkodunk. Csak konstatáljuk a fogyatkozásokat; de hiszszük, hogy ennek a beismerésnek és meggyőződés-