Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-09-02 / 35. szám

hatatlanul össze van forrva. John de Wvcliffe, a kiváló egyház-újító és biblia-fordító, a Richmond melletti Wycliffe szülötte volt Yorkshireben. 1324-ben született ; tanulmányait Oxfordban végezte és 1361-ben elnyerte a Lincolnegyházmegyében fekvő fylinghami egyházjavadalmat, nemkülönben a Baliol-College magiszterségét. 1365-ben a Canterbury-Hall igazgatását vette át, miután Wodehall nevezetű elődje elmozdíttatott ezen állásából. Langham, a következő érsek azonban Wodehallt állásába visszahelyezte s Wycliffenek e helyről távoznia kellett. Megfelebbezte ugyan az ügyét a pápához, de teljesen sikertelenül, mert az ügy reá nézve kedvezőtlenül döntetett el. Minden valószínűség szerint ez a személyes jellegű incidens érlelte meg benne oly erőteljesen az ellenszenvet a pápai szuppremácia és a pápai tanok ellen, melyekkel ő már megelőzőleg is ellentétbe helyezkedett, — most pedig még nagyobb lendülettel látott hozzá a támadáshoz. Legelső iratai a kolduló szerzetesek és a pápai adózás ellen irányultak; mikor pedig egy kurzus nyilt meg Oxfordban theologiai felolvasások és előadások számára, — nem lévén még akkoriban tényleges hittanár, — Wycliffe keményebb és hathatósabb kifejezést adott mindama nézeteinek, melyek az ő eretnekségének jellemző vonásait képezik. Felolvasásainak lényegét aztán egybefoglalta egy latin nyelvű értékezésben, a J ria1

ogusban, melynek bátran kijelentett princípiumaival homlokegyenest megtámadta a római katholikus egyház alaptételeit. Wycliffe fejére azonban e merész hangú fejtegetések még nem tették rá a kegyvesztettség töviskoronáját. 1374-ben egyik tagjául szemeltetett ki annak a nagybizottságnak, mely Avignonban értekezletre jött össze a pápai követekkel, hogy tiltakozását fejezze ki ama túlsúly és kizárólagos befolyás ellenében, melyet a pápa az angol beneficiuinok fölött igényelt. Ez összejövetel eredményeképen némi engedményeket sikerült kieszközölni a, pápától, — és a korona Wyclilfet Worcestershireben egy javadalommal és Leicestershireben a lutterworthi plébániával jutalmazta meg. Lutterworth lett aztán az ő későbbi munkálkodásának is a színhelye. A felsőbb papság azonban csakhamar erőteljesen kikelt Wycliffe tanításai és hirdetett nézetei ellen. Több ízben megidéztetett eretnekség cimén és noha a lancasteri herceg bátran és erélyesen vedelmezte is, kénytelen volt theologiai tanszékét odahagyni 1381-ben. Nem sok idő múlva aztán Wycliffe előadta döntő nézeteit a transsubstantiatio tana ellen. Életpályájának ilyetén fordulatai által leszorítva a nyilvános foglalatosságok mezejéről: lutterworthi plébániájára vonult vissza és itt, a mellett, hogy a rövidebb értekezéseknek egész hosszú sorát irta, hozzákezdett a szentírás teljes anyagának angol fordításához. A Bibliának a latin Vulgáta nyomán eszközölt lefordításában nagy segítségére volt Wycliffenek egyik-másik tanítványa és tudós barátja, s ezekkel karöltve az alapvető munkát szerencsésen be is végezte 1383-ban. Egy szakadatlan munkásságban eltöltött nemes élet után, 1384-ben halt meg. A vallásos mozgalom, melyet újítani vágyó szellemével maga Wycliffe kezdeményezett: folyton növekedő házjogi irónak: mindazáltal a maga korában szokatlan egybázreformátori tevékenységével s különösebben a papság és a szerzetesekellen sokszor a kíméletet nem ismerő módon és hangon folytatott irodalmi agitációival halhatatlan úttörője lett a most már oly tekintélyes magaslatig fejlődött angol egyházjogi irodalomnak. A WiclifTe életére és jellemrajzára vonatkozó s a mi irodalmunkban csak gyér számban található adatokat egy elsőrangú angol forrásból: Chamhers híres »Cyclopaedia of the english litterature* c. müvének . kötetéből vettem. erővel haladt előre. Halála után 20 év múlva hatályba lepstt az eretnekek megégetésére vonatkozó statutum; és 1484-ben Wycliffe csontjait kiásták a lutterworthi templom oltárhelyéről, hamuvá égették s a hamvakat a Swift folyó hullámaiba szórták. — »Ez a folyó (a Swift) — mondja Fuller, a jeles egyháztörténész, munkájának egy fejezetében, hol a különösség nagyon közel jár a magasztossághoz, — »az Ó hamvait átvitte az Avonba, az Avon a Severnbe, a Severn a kisebb tengerekbe, ezek pedig a nagy óceánba: s ekként Wycliffe hamvai jelképei az Ő tanainak, melyek most már szét vannak szórva szerte a világon*. Wycliffe iratai, — megannyi fényes gyümölcsei az ő reformáló szellemének, — számos kötetet tesznek ki s messze földön el voltak terjedve, noha e tekintetben a könyv-sajtó teljességgel nem lehetett segítségükre. Irálya erőteljes, eleven és minden részletre kiterjedő; inkább keresetlen, mint skolasztikus. Az volt Wycliífe a maga korában, a kit mi napjainkban egy tetőtől-talpig, tősgyökeres egyház-újítónak neveznénk. Angol mivoltának legékesebben szóló példáit megtalálhatjuk az ő biblia-lordításában, ámbár az antik, angol-szász Írásmód sajátszerű külszínt ad nyelvezetének. * Korábbi vitairataiból jellemző WyclifTere nézve az alábbi részlet, melyben a nagy férfiú a kolduio-szer etilek (mendicant friars) ellen intézi észrevételeit, :on a erőteljes, határozott hangon, mely általában az u oi uikus iratait jellemzi. Chambert, a jeles angol enctki. , > ii a ki az általam lefordított részletet közli mutatvány -r

; az ő fentebb idézett művében (Cyclopaedia ol th glish litterature), Wycliffe eredeti ó-angol stílusát revideálta modern angol nyelvre, s én ez átjavított szövtr alapján mutatom be ízelítőül e rövid közleményt olvasóiul; i k. A kolduló szerzetesek — mondja Wycliffe, — legveszedelmesebb ellenségei az anyaszentegyháznak és áltálában egész országunknak, mert ők helyetteseikre bízzak a hivatalukat, maguk pedig évenként közösen és haszontalanul 60,000 márkát költenek el, melyet csalárdul a szegény néptől rabolnak. Mert ha ezek a papok oly példás életmód és igaz könyörgés között felelnének meg hivatásuknak, mint a mily pompásan megállják helyüket a pokolba való elátkozás terén kifejtett fáradozásban: a püspököknek, plebánusoknak és más egyházi atyáknak mindjárt elegendő számú segédeik volnának, s azon esetben a nép is nagyobb anyagi jólétnek örvendene. — És még kétszáz évvel ezelőtt nem voltak szerzetesek; akkor a mi országunk jobban bővelkedett anyagi javakban s emberekben, s ezek akkor erősebb testi szervezettel láttak a munkához, mint manapság; volt ekkor elegendő lelkipásztor. Most pedig sok ezer szerzetes él Angliában s az öreg papok helyzetében még mindig nem állott be semmi jelentékenyebb jobbulás; közöttük mindennemű vétek még jobban el van terjedve; a népet évenkint 60,000 márka fizetése terheli s ennélfogva szükségképen szűkölködésnek kell tanyát ütni közöttük. A szerzetesek eltűrik, hogy segédeik bűnös életet éljenek, úgy hogy ők szabadon rabolhatják a népet és kedvteléseiknek élhetnek. Mert ha e papok híven betöltenek hivatásukat, a szerzetesek feleslegesek volnának és országunk sok ezer márkára menő teher alól fölszabadulhatna; akkor a nép jobban fizethetné a bért a földesuraknak, valamint a megfelelő dijat és ajánlatokat a papoknak; aztán a bűnnek sok csábító erejét és táplálékát meg lehetne semmisíteni és tisztességes élet, békesség és kegyesség uralkodhatnának a keresztyén emberek között. Így pedig, midőn mindeneknek végső okát keressük, a szerzetesek valójaban ekkent fi»*