Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-09-02 / 35. szám

szólanak: »Csak hadd süiyedjenek el az öreg papok teljesen a bűnben, és hagyjuk őket teendőiket az Isten törvénye ellenére végezni, — mi mindaddig gyönyörben fogunk élni és évenként 60,000 márkának hágunk a nyakára hiábavalóan és haszontalanul, az ország szegény köznépének a terhére; igy aztán végtére is egyenetlenséget támasztunk közöttük és gyermekeik között az egyházi dijakra és ajánlatokra nézve, melyeket képmutatás útján mi fogunk titkon megszerezni a magunk részére, — és egyenetlenséget támasztunk a földesurak és földműveseik között. Mert mi szemet fogunk hunyni a földesurak előtt, hogy éljenek szabadon élvezeteiknek, zsarolásaiknak és egyéb bűneiknek, s a köznép előtt is, hogy hadd éljenek kapzsiságban, fajtalankodásban és más csalárdságokban, hamis esküvéssel és soknémű álnokságsal; hadd éljenek a papok is lelki hivatásuk odahagyágára kárhoztatva és legyenek az ördög meghatalmazotiai, minden embert a pokolba taszítani*. S valóban, ekként ts cselekesznek, másként pedig csak színlelnek ők, tetszetős szavú képmutatásukban. ifj. Zsoldos Benő. KÖNYVISMERTETÉS. Rendszeres magyar nyelvtan középiskolák alsóbb osztályai számára. Készítette Makláry Papp Miklós főgimn tanár. Kiadja a »Sárospataki Irodalmi Kör* a főiskola költségén. Ára kötve 2 korona 60 fillér. Az iskolák szellemi életét mindig a tanári kar szelleme és munkálkodása szabja meg. Vannak iskolák, melyeknek tehetséges, sőt kiváló tanárai csak katedrájukon, a számukra kijelölt tanteremben érvényesítik magukat, s igyekeznek saját tudásukat, gondolat- és érzelemvilágukat növendékeik lelkébe átültetni, hogy e kettő hatása alatt az akarat minden szépre és jóra ösztönzést nyerjen. Az ilyen tanárok is nyugodt lelkiismerettel mondhatják el, hogy hivatásuknak törekedtek megfelelni, kötelességüket iparkodtak betölteni. De vannak iskolák és ezeknek olyan tanárai, a kik nagyobb körre kívánva hatni, egész életeket arra szentelik, hogy munkálkodásuk által szellemük minél több helyre bejusson, minél több lelket megnyerjen és sajátjává tegyen, hogy a tudomány egyik vagy másik ágában e szellem legyen irányadó. Ilyen szellemben munkálkodtak régen és munkálkodnak a sárospataki, főiskola tanárai ma is. Alig van még egy másik olyan főiskolánk, melynek tanárai az irodalom és különösen a tankönyvirodalom terén olyan maradandó becsű műveket alkottak volna, mint ez iskola tanártestülete. Ma is alig van az iskolában használt olyan tankönyv, a mely nem a pataki tanárok egyik, vagy másikának keze alul kerüli volna ki. Hegedűs, Árvay, Soltész, Szívós, Zsindely, a Szinyeyek, Makláry, Molnár, Rácz, Wargha és Kovácsy mindmegannyian úttörői, s némely ágban igazi alapvetői voltak a tudományosságnak, s terjesztői a tudományos szellemnek, a felvilágosodásnak és általános műveltségnek. Jól esik nekem, hogy ezt kifejezhetem, midőn egykori tanáromnak könyvét ismertetni — és nem bírálni akarom; mert a bírálatot Szívós Mihály, Veress Ferenc és dr. Gulyás István kimondották akkor, a midőn véleményük alapján, »mint nyereségnek tekinthető munkát* " az »Irodalmi Kör« kiadásra elfogadta. A 241 oldalas rendszeres magyarnyelvtan irányáról és értékéről is felvilágosítást nyújtanak az Elősző következő sorai: »A tantervek követelményei szerint a magyar nyelvi anyag nagy részét a két alsó osztalyban részletekben kell feldolgozni, s e részletek vegyesen alaktani és mondattani részek. A III. osztálynak feladata, hogy a még esetleg elmaradt részt feldolgozza, s főleg, hogy az egész nyelvtani anyagot rendszeresen áttekintse. Ez az oka, hogy a legtöbb gimnáziumunkban kétféle nyelvtan van: egy módszeres az I. és II. osztály, — s egy rendszeres a III. osztály számára. A módszeres nyelvtannak, bármilyen jól és szépen legyen is kidolgozva, tankönyvül használata feltétlenül nem is szükséges, több szempontból nem is helyes. Nem épen szükséges, mert az a fő és egyetlen követelmény, hogy a módszer önmaga a tanár, s ne a tankönyv legyen. Nem hely es, mert az apró részletekig módszeresen feldolgozott tananyag nem tankönyvnek, inkább a tanár számára segédkönyvnek, tájékoztatónak való. A módszeres kidolgozással járó sok beszéd a növendékre terhelő is, zavaró is; s megeshetik vele, hogy a lényegest a sok módszerben meg nem leli. De nem kívánatos ez magára a tanár egyéniségére nézve sem, mert a tanítás szabadabb, élénkebb s igy éltetőbb mozgását korlátozza, s a tanárt arra kényszeríti, hogy éveken át egy kiszabott sablon szolgája maradjon, melyet pedig üdvözítőnek nem tarthat, sőt nem is tart; mert a tapasztalat bizonyítja, hogy jóravaló tanár nem áldozza fel egyéniségét, s még a módszeres nyelvtan mellett is követi jó részben a saját útját, s ezzel erős bizonyságot szolgáltat a módszeres nyelvtan felesleges volta mellett. Aztán az is megtörténik, hogy a módszeres nyelvtan a szabályokat is másként foglalja szavakba, mint a rendszeres, a mivel aztán ez utóbbi használatát rendkívül megnehezíti, mind a tanárra, mind a tanítványra nézve*. Nem a bürokratikus, sablonos, minden cselekvésre parancsszót, vagy utasítást váró felfogás, hanem a nyűgtől, minden felesleges és helytelentől szabadulni kivánó és másokat is szabadokká tenni akaró szellem nyilatkozik meg a fentebbi szavakban. S különösen dicsérendő és eléggé nem méltányolható szerző azon törekvése, hogy a tanár munkálkodásában ne legyen megkötve akár kisebb, akár nagyobb nevü pedagógus által alkotott szabályok által, hanem szabadon, öncselekvőleg járhasson el az általa elvállalt munka teljesítésében. A legszabadelvűbb felfogás nyilatkozik szerző azon felfogásában, hogy az egyesek által megalkotott módszereket nem tartja egyedülüdvözítőknek, hanem a tanár szellemét szabadon engedi repülni; sőt kívánja, hogy az valóban szabadon szárnyaljon, — csak kipróbált és hasznosaknak ismert elvekkel akarván annak repülését irányítani. Ezért helytelen a szerző, és én szerintem is, a módszeres nyelvtan. A nyelv törvényeit rendszerbe foglaló, s a szükséges példákat nyújtó nyelvtan a tanuló számára mindenkor megadja azt, a mi a magyar nyelvnek nemcsak szigorúan helyes megtanulásához, törvényeinek, szabályainak alkalmazásához szükséges, hanem megadja azt is, a mi neki a nyelv fejlődése és emelkedése közt is biztos, szilárd alapul szolgálhat. »A mi magát a nyelvtani anyag feldolgozását illeti, — mondja szerző ugyancsak az előszóban, — nern dicsekszem azzal, hogy uj dolgokat adtam; de iskolai nyelvtannak ez nem is lehet feladata. Adtam azt, a mit a nyelvtudomány mai állása mellett adnom kellett, mint lehető bizonyosat, mint a közfelfogás szerint megállapodott eredményt. Egyetlen egy pont az, melyben nyelvtanom eltér minden eddig megjelent nyelvtantól, s ez: a határozók tana, nyelvtanításunk e megállapodásra jutni nem tudó gyöngéje. Egészen ujat nem adtam ebben sem. Elfogadtam alapul azt az elméletet, melyet Dóczi Imre Közlött a Középiskolai Tanáregyesület Közlönyében: A