Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-08-19 / 33. szám

összes próféták nevében mondja Hóseás: »Irgalmasságot kivánok én és nem áldozatot*. Mikeás próféta mondja eme felséges szavakat: »Megjelentette neked, óh ember, mi legyen jó és mit kiván az Úr tőled ! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot és hogy alázatosan járj a te Isteneddel«. Azonban ezek a próféták vigasztalói is voltak népöknek a nehéz, aggasztó napokban és igyekeztek fentartani bátorságát, hitét, Istenbe vetett bizalmát, midőn emberi felfogás szerint már minden elveszni látszott. Igy váltak ők, intve, boszankodva, vigasztalva, a haza és nemzet iránti tiszta, nagy és szent szeretet halhatatlan példaképeivé. Ezekre a férfiakra tekintünk mi mélységes tisztelettel és bámulattal, és arra törekszünk, hogy belőlük minden protestáns lelkészben legyen valami észrevehető erő. E mellett azonban nem gondolkodunk kicsinylőleg ama szent rendelkezés felől, a mit Jézus a szent vacsorában földi elete utolsó napjaiban hivei gyülekezetének hagyott. Csakhogy mi a Jézus szavait másként értelmezzük, mint a római katholikusok. Természetes, hogy az is a protestantizmus lényegéhez tartozik, hogy e kérdésben egyenlő véleménynyel nem találkozunk. A protestánsok együttessen frontot képeznek a pápás felfogás ellen ; egymás közt azonban különböző nézeten vannak. Luther nagyon közel áll a róm. katholikus felfogáshoz. Ö azt hiszi, hogy a megszentelt kenyérben, mellette, vagy alatta Krisztus valóságos teste van, mint a hogy a kovász el van vegyülve a kenyérben. Azt hiszi, hogy a borban, mellette, vagy alatta a Krisztus valóságos vére van elrejtve, úgy, hogy a ki az úrvacsorájával él, az valóban a Krisztus testét eszi és a Krisztus vérét iszsza. Oly kétségtelen dolog, oly belső bizonyosság volt ez előtte, hogy midőn Marburgban 1529-ben Zwinglivel az úrvacsora jelentősége felett vitatkozott, semmi bizonyításra nem hallgatott, hanem csak ennyit irt fel az asztalra: »Ez az én testem«. Midőn Wittenbergben egy alkalommal úrvacsorát osztottak, a szolgáló lelkész néhány cseppet kiöntött a megszentelt borból. A nagy reformátor, kinek neve már ekkor világhírű volt, rögtön felemelkedett és saját ajkaival szopta fel azt a pár csepp bort a poros földről, mivel meg volt győződve, hogy az a megfeszített Jézus vére. Az ilyen komoly dolgokban nagyon óvatosaknak kell lennünk az ítéletben. Azt senki sem mondhatja, hogy Luthernek nem volt bátorsága másként vélekedni, ha ő tényleg másként vélekedik vala. Nem magasztalhatjuk ugyan minden szavát és cselekedetét ; de azt el kell ösmernünk, hogy nagyon bátor ember volt. Kálvinnak, a genfi reformátornak más véleménye volt az úrvacsora felől. Azt mondta: a szent vacsora vétele alkalmával a hivő számára a Krisztus égi teste alászáll a megszentelt kenyérbe és égi vére alászáll a megszentelt borba, úgy, hogy a hivő keresztyén a megszentelt kenyérben és borban szellemileg és érzékileg magát a szellemitesti Krisztust veszi. Tehát ő a Luther felfogását megszellemesített alakban adja vissza. (Vége köv.) Ruszkay Gyula. BELFÖLD. A kis egyhazak társítása kérdéséhez. (Folytatás és vége.) A különös szempontok egyike, a melyek miatt az imperativ társítást, mint magában veszélyt rejtőt, nem tudom helyeselni: az a visszahatás, a melyet az a gyülekezetek körében okvetlenül felidézne. Lutár kollegám azt mondja, hogy ha az egyetemes egyháznak és a f'elsőb egyházi hatóságoknak a joga az egyházak anyásílása, úgy joguk van az önállóság elvételéhez és az imperativ csoportosításhoz is. Megengedem, hogy ez igaz theoretice; de ennek a jognak a gyakorlati életben való és pedig imperativ alkalmazása igen bajos és veszedelmes valami. Megadott és élvezett jogok erőszakos elvétele mindenkor visszahatást és zavarokat szül, — még azon esetben is, a mikor olyanokon követtetik el a jogfosztás, a kik azzal nem tudnak élni. 8 még inkább bekövetkezik a visszahatás, ha a jogelvonás nem a vele élni nem tudás miatt, hanem csak a szükség parancsszavára történik. Nemcsak Felső-Baranyában, de általában mindenütt görcsösen ragaszkodnak gyülekezeteink az önállósághoz s igyekeznek azt körömszakadtáig megtartani. De ez a ragaszkodás, a mint ezt Morvay és Lutár kollegáim bizonyára jól tudják, talán sehol az országban nem oly görcsös és makacs, mint épen Felső-Baranyában. Tudom én is, hogy e ragaszkodásban, a tiszteletreméltó vallásos buzgóságon kivül van egy igen nagy adag hiúság is; de bármi legyen is az alapja, tény, hogy megvan és oly makacs, hogy azt felvilágosítással, tanácsolással megszüntetni nem lehet. Hiszen a felvilágosítást és a tanácsolást megpróbálták már, de sikertelenül, mert egyesülésre az egyházak csak azon esetben hajlandók, ha a lelkész ő közöttük lakik. Olyan társításba, hogy a lelkész a másik vagy harmadik faluban lakjék s az istentiszteletek felváltva tartassanak: Felső-Baranyában a maga jószántából nem megy bele egyetlen gyülekezet sem. Ilyen levén a helyzet és a gyülekezetek magatartása, — és hogy tényleg ilyen, arra nézve bizonyságot tehet mind Morvay F., mind Lutár Sándor., mind a felsőbaranyai egyházmegye, — vájjon nem kell-e nagy és orvosolhatatlan zavaroktól tartanunk, ha a társítást imperative, hatalmi szóval akarjuk keresztül vinni? Én úgy Ítélem, hogy igen. Fájdalom, a mi gyülekezeteink, még kisebb dolgokban is, — a minők pl. az adópercentnek egy kis emelése, egy-egy, nem kedvök szerinti tanítóvagy papválasztás — oly makacs renitenciát tanúsítanak, s oly annyira zavarognak, hogy a miatt sokszor erős és tekintélyes egyházakat is az összeroskadástól kell féltenünk; — hátha még olyan, igazán életbevágó kérdést, a milyen a fársítás, hatalmi szóval akarunk megoldani? ! A felső-baranyai gyülekezetek alatt úgy is inog már