Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-08-19 / 33. szám

a talaj. A legtöbb gyülekezetben titkos elégedetlenség van; elég nagy a kivándorlás Szlavóniába, s nem ismeretlen, fájdalom, már a konvertálás és a felekezetnélküliség sem. Ezeknek, a különböző gyülekezetekben vannak speciális okai is; de a fő és általános ok a roppant súlyos teherviselés. Adjuk ehhez még az erőszakos társítást is, — és olyan lejtőre sodortuk a felső-baranyai egyházmegyét, a melyen nem tudom hogyan állítanák meg, ha egyszer megindult. Mert igaz ugyan, hogy a társítás által könnyíteni lehetne ez adóterheken, sa mi a »papbért* illeti: le lehetne annak, az egyes gyülekezetekre eső terhét szállítani egyharmadával vagy felével is; de, a hogy én a viszonyokat ismerem, az a megmaradt kétharmad vagy fél papi fizetés nemcsak terhesebb volna, mint a mostani egész, hanem épen gyűlöletes adó is volna. Nyögnek a felsőbaranyai gyülekezetek az egyházi terhek alatt; — nem is minden zúgolódás nélkül fizetik a »papbért*, különösen azóta, hogy a kongrua állami kiegészítése, az ő terheiken való minden könnyítés nélkül megtörtént, — de mégis fizetik, mert magoknak van papjuk, templomuk s minden vasárnapon Isten igéjének hallgatására hívogatnak a csengő harangok. Az »enyém« nek, a »mienk«-nek ez a tudata s a gyülekezeti önállóság mégis némileg ir a fájó sebre, (iyógyítani nem gyógyít ugyan, de az elmérgesedést mégis meggátolja. Most már vegyük le a sebről ezt az irt az önállóság imperativ megszüntetésével, — az meglehet, hogy a seb kisebb lesz, de hogy be nem gyógyul, hanem még mérgesebb lesz, az bizonyos. Elmérgesíti azt az a tudat, hogy nincs sem önállóság, sem templom, sem pap, sem rendes istentisztelet, — és mégis fizetni kell. A ki ismeri az egyszerű paraszt ember eszejárását, az tudja, hogy a legnehezebb és valóban gyűlöletes adó reá nézve az, a minek gyakorlati eredményét nem, vagy csak csekély mértékben látja. Ott van, hogy többet ne említsek, az országos közalap. Magasztos a célja, áldásos a működése és mégis milyen kénytelen-kelletlen fizetik járulékaikat a gyülekezetek. Igen, mert eredményeit nem látják, vagy csak elforgácsolt formában, a mi nem több előttük a semminél. Ilyen gondolkozás mellett, elvéve az önállóságot, hasztalan igyekeznénk megértetni a társított gyülekezetekkel, hogy van templomuk, van papjuk, ha a második vagy a harmadik faluban is és van istentisztelet, ha minden második vagy harmadik vasárnap is, — tehát nekik is járulniok kell papfizetéshez. Az a második vagy harmadik faluban lakó pap s az a második vagy harmadik vasárnap tartott istentisztelet előttük nem több a semminél, s igy csak természetesnek találhatjuk, ha a viselendő, bár kisebb teher, nemcsak súlyosabb lesz reajok nézve, mint a régi egész, de valósággal gyűlöletes is. S erőszakoljuk csak ezt a gyűlöletes adót: kitörnek az eddig talan elfojtott érzelmek; feltámad a renitencia és a renitencia nyomában mindaz a veszedelem, a mely a gyülekezetek végpusztulását vonhatja maga után. Feltámad az egyháztól való elidegenedés, a melyet ügy esen felhasznaihat a pénzzel dolgozó és minden teherviselés alól felmentést ígérgető lélekhalászat; feltámad a konvertálás és a felekezetnélküliség, — s ha ezek egyszer lobbot vetnek a 200—300 lélekből álló felső -baranyai kis gyülekezetekben, hol van az az erő, a mely őket a végpusztulástól megmenthetné?! Vigyázzunk azért a társítással. A mi mai viszonyaink közt olyan az, mint tűzzel járás a szérüs kertben. Vigyázzunk, hogy megolthatatlan veszedelmet ne támaszszunk vele! A másik speciális szempont, a mi miatt a társításnak sem ajánlott, sem imperativ formáját nem szeretem: a gyülekezeti intenzív élet veszélyeztetésének szempontja. E szempont tárgyalásába egy kis tartózkodással megyek bele, mert nem szeretném, ha félreértetném. Épen azért előre is kijelentem, hogy a miket mondani fogok, azokat nem speciel Felső-Baranyára és annak papságára vonatkozólag, vagy annak magatartásából következtetve mondom, hanem általában, úgy az egész magyar protestáns, mint a külföldi testvér-egyházak életének megfigyelése alapján. Szavaimat ne vegye azért sértésnek senki. A helyes utat, a kibontakozást keressük; meg kell azért mondanunk az igazat, meg ha a saját rovásunkra történnék is az. Mindnyájan tudjuk, hogy virágzó egyházi és gyülekezeti élet csak az ige rendszeres hirdetése és az odaadó és folytonos lelki gondozás mellett lehetséges. Azt is tudjuk, hogy a lelki gondozás nagy tömegekkel szemben lehetetlen, ha csak a lelkésznek alkalmas segítőtársai nincsenek munkájában. Ismételten felhangzottak a panaszok is, hogy gyülekezeteink lelki gondozása, mostani gyülekezeti beosztásunk mellett sem tökéletes, és általános az óhajtás, hogy a hitélet fokozásának, az egyházszeretet és áldozatkészség felkeltésének újabb és hathatósabb eszközeit kell alkalmaznunk. Már most hogyan vág össze mindezzel a társítás? Bizony sehogysem. A társitás, akár csak az ajánlás, akár a parancsolás mellett vitetik keresztül, csökkenti az önálló gyülekezetek számát, kevesbíti a papokat, — kevesbíti az igehirdetés alkalmait, megnehezíti a lelki gondozást, sőt, merem mondani: megcsökkenti a buzgóságot magokban a papokban is. Már maga az önálló gyülekezetek számának apasztása nem egyezik meg az általános keresztyén és magyar protestáns egyházpolitikával; de ha még tekintetbe veszszük a gyülekezeti élet intenzivitásának okvetlen bekövetkező megcsök kenését is: akkor meg épen veszedelmesnek kell ítélnünk a társítást, épen a mai viszonyok közt különösen. Hiszen, ne resteljük csak kimondani az igazságot: van-e társ vagy leányegyház ma, a mely megkapná a szükséges lelki gondozást ? Van e bennök olyan intenzív egyházi élet, a mely mellett ne kellene tagjaikat az egyházra nézve elveszéstől féltenünk, s a mely nemcsak önmagában vegetál, de erőt kölcsönözhetne a közegyháznak isv Ha vannak ilyenek, nem mind az önállóságra törekesznek-e, ha még oly kicsinyek- is?—a mi az' mutatja, hogy rendes gyülekezeti elet csak önállóság, csak rendszeres